새해 복 많이 받으세요! / Boldog Új Évet!

Sziasztok!

Nos, eljött az év utolsó napja is. Nem tudom, mit kellene mondanom. Sok jó történt velem, főként az év első felében, rengeteg boldog pillanatom volt és élményem, új embereket ismertem, és barátokat engedtem közel magamhoz. Ugyanakkor voltak rossz dolgok is, amik még sajnos most is tartanak, és nem tudok nekik véget vetni. Egyik nap még úgy érzem, rengeteg erő van van bennem, máskor pedig élni sincs kedvem. Oké, ez nálam normális, mert egész életemben hangulatingadozós voltam, de az utóbbi időben ez sokkal intenzívebb, mint máskor. Természetesen ez is érthető a jelenlegi helyzetemben, de akkor is utálom, és meg akarok tőle szabadulni, de ugye ez sem megy egyik napról a másikra...

Mindenesetre nem szeretnék most panaszkodni, hisz az elmúlt napokban otthon voltam, a családommal töltöttem a karácsonyt, sikerült kicsit kikapcsolódnom, és nem gondolni a problémákra, amiket meg kell oldanom. Remélem, hogy mindenkinek jól telt/telnek az ünnepek, és valamennyire sikerült pihenni - én egészen tegnap előttig beteg voltam, ráadásul karácsony napjára szép kis kötőhártya gyulladást kaptam. :D Nem baj, ez sem vette el a kedvem semmitől.

A 2016-os évtől egy sokkal jobb és boldogabb évet várok, mint a mostani. Van néhány tervem, és dolgok, amiket meg akarok valósítani, de nem tudom, mindezek mennyire segítenek hozzá ahhoz, hogy önmagam lehessek, és jól érezzem magam a saját bőrömben. A legfontosabb kérdések pedig most is nyomasztanak, mint például hogyan tovább, és merre haladjak az életemben, és hogy mikor találom meg a saját utam, de azt hiszem, ezek idővel maguktól megtalálnak. Vagyis szeretném ezt hinni, mert eddig hiába kerestem, nem találtam. Igaz, sokan akadályoztak meg abban, hogy az legyek, aki akarok lenni, és sokan most is meg akarják mondani, mit tegyek, de ezentúl figyelmen kívül fogom hagyni mindezt. Azt fogom tenni, ami boldoggá tesz, és hogy ki mit szól ehhez, nem számít: vagy elfogadják, vagy nem. Én is mindig arra kértem őket, hogy ne értsenek meg, mit miért teszek, csak fogadjanak el annak, aki vagyok.

Remélem, hogy a következő évben már egy boldogabb emberként térek vissza, és kívánom mindenkinek a legjobbakat! Sok örömet, vidámságot, egészséget kívánok, és soha ne engedjétek, hogy eltérítsenek az álmaitoktól, mert az nagyon tud fájni!

Boldog Új Évet Minden Kedves Idetévedő Embernek!!! ^^

Ezt meg csak azért, mert manapság nagyon rákattantam a srácokra^^ Olyan jó számaik vannak, ráadásul a klipjeik is fantasztikusak*-*

No tomorrow~

Sziasztok!

   Újabb hónapok teltek el a legutóbbi bejegyzés óta, és bár akkor az ígértem, egy új és boldogabb emberként térek vissza, ezt az ígéretemet mégsem tudtam megtartani. Valahogy az életem nem akar egyenesbe jönni, bármennyire keményen is próbálkozom. Én tényleg minden erőmmel küszködöm, de épp akkor, mikor elindulnék valamerre, történik valami, és azon kapom magam, hogy megint ugyanott vagyok, ahol az elején.

    Még mindig nincs munkám. Hiába keresek, és hiába jelentkeztem csomó helyre, hiába voltam már állásinterjún is, valahogy semmi nem akar összejönni. Próbálom úgy felfogni a dolgokat, hogy valószínűleg azért nem jön össze, mert nem ott kell lennem, de ha nem ott kell lennem, akkor hol? Nem szeretem ezt a helyzetet, mert kellemetlen számomra, nem akarok se a szüleimen, se a testvéremen élősködni. Szeretnék végre én is pénzt keresni, és bár tudom, hogy a mostani végzettségemmel nem sokat fogok tudni, mégis, legalább annyival be tudnék segíteni a családomnak.

    Eléggé magamba fordultam már, és ahogy telnek a napok, ez csak egyre rosszabb lesz. Nem igazán érzem azt, hogy élek, vagy hogy hasznos lennék, hogy egyáltalán érdemes nekem itt lennem. Persze, tudom, nem így kellene hozzáállnom semmihez, de akaratom ellenére ilyen gondolatok keringenek a fejemben, főleg ennyi idő után. Nem fogom feladni, ez tény, de akkor sem érzem jól magam a bőrömben. És mindezen az is ront, hogy senki nem megértő velem. (tisztelet annak a két-három embernek).

    A környezetemben az emberek azt hiszik, hogy én ezt cseszettül élvezem, hogy nem is teszek semmit, hogy engem ez egyáltalán nem hat meg, és ez fáj. Mert tőlük várnék támogatást, segítséget, bármit, de folyton csak megvetnek. Azért, mert nem mutatom ki, hogy mit érzek, hogy mennyire bánt mindez, attól még borzasztóan érzem magam, és amikor egyedül vagyok, folyton azon kapom magam, hogy sírok és bűntudatom van. Mindez hiábavaló, és nem sajnáltatni akarom magam, mert ezeknek nincs értelme, de így érzem magam. Nem értem, honnan veszik azt, hogy engem ez nem zavar. Én vagyok az érintett, ez az én életemről szól, és nekem a legrosszabb, ez mégsem számít senkinek. Természetesen nem mutatják ki, hogy elítélnek emiatt, de látom rajtuk, érzem, ha a közelükben vagyok, még akkor is, ha megpróbálnak úgy viselkedni, mint eddig. Nagyon bánt, hogy csalódást okozom nekik, mert szeretném, ha büszkék lennének rám, mindig is ezt szerettem volna, hogy érjek valamit a szemükben, de sosem tudom elérni ezt a célomat. És ez nagyon fáj. Kezdem azt érezni, hogy az emberek félreismertek engem, vagy nem annak ismernek, aki vagyok, vagy pedig egyszerűen csak nem tudnak elfogadni annak, aki most vagyok. Nem tudom, fogalmam sincs, mi zajlik bennük, de én akkor is azt érzem, hogy nem vagyok elég jó számukra, és mivel folyton ezt érzem, magamat se kedvelem igazán. Mindig is problémáim voltak az önértékelésemmel, és igyekeztem azon dolgozni, hogy ez jobb legyen, igyekeztem javítani és elfogadni magamat, és időnként volt is előrehaladás, volt, mikor tényleg jól voltam, de az elmúlt hónapok alatt visszazuhantam. Ahelyett, hogy segítséget kapnék, folyton megvetnek... és akkor még csodálkoznak, ha magamba fordulok, és kezdek depressziós lenni. Ahelyett, hogy megölelnének, és azt mondanák, hogy segítenek, csak azt kapom, hogy változzak meg, és ne így fogjam fel a dolgokat, tegyek lépéseket előre. Igen, ezen vagyok, de egyedül nem megy, és ha a környezetem így viselkedik, ugyan mi értelme lenne haladnom?

    Nem tudom, mi lesz a későbbiekben, hogy mikor lesz vége ennek. Igyekszem azzal fenntartani és boldoggá tenni magam, hogy eljárok koreaira és táncra, bár időnként úgy érzem, ezeket is fel kellene adnom, mert nem érdemlem meg. Azt már meg sem említem, hogy az elmúlt időszakban hányszor betegedtem le, és hogy most is a sok stressztől elég durván kijött az allergiám, de olyan szinten, hogy egy ideig utcára sem fogok tudni menni.

  

    És hogy mindez ne legyen elég, az írás sem megy. Képtelen vagyok írni, holott amikor rossz kedvem volt, vagy nem voltam a toppon, csak írnom kellett, mindegy mit, és utána jobban éreztem magam. De most... hiába nyitom meg a wordöt, csak ülök a gép előtt és bámulom az üres lapot. Hiába vannak az ujjaim a billentyűzeten, hiába van több ezer gondolat a fejemben, amiket le kellene írnom, egyszerűen nem megy. Ha esetleg mégis lepötyögök valamit, ki is törlöm az egészet, mert nem az igazi. Nem tetszik, nagyon rossz, és valami teljesen megváltozott. És ez csak tovább idegesít, növeli bennem a feszültséget, mert az írás az mindig is az enyém volt, az mindig is bennem volt, az mindig megnyugtatott. Mit kellene most tennem, ha eljutottam arra a szintre, hogy már ez sem a régi? Voltak már hullámvölgyeim, amikor nem éreztem magam elég jónak, és abba akartam hagyni, de most nem akarom abbahagyni, most... ez magától marad abba. És már jó két hónapja ez megy. Én nem akarom elveszíteni ezt a képességem, szeretném, ha visszatérne, és nem is erőltetem, de akkor is kétségbe ejt, hogy mi van, ha többé nem fogok tudni írni. Persze, ezt is hiába mondanám akárkinek, nem értenék meg. Ez nem tűnik külső szemmel problémának, de nekem igenis az. Aki ismer, aki igazán tudja, mi zajlik le bennem, aki mellettem volt az elmúlt években, az pontosan tudja, hogy ez mennyire fontos nekem.

   Nem is tudom, mit kellene felhoznom, ami boldoggá tett az elmúlt hónapokban. Nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, mert voltak. De ezek is elmúltak, és nem tudok beléjük kapaszkodni. Vannak emlékek, események, amik örömmel töltenek el, de a legtöbbjük egyben fájdalmas is. Édes, de keserű. Szomorú ez az egész, és nem tudom, miért kerültem ide. Próbálkozom, mégis itt vagyok. Néha úgy érzem, sosem fogok kijutni ebből a helyzetből. Egész életemben arra törekedtem, hogy magam mögött hagyjam a sok fájdalmat, és szenvedést, igyekeztem boldog lenni és olyan dolgokat tenni, amiktől jó kedvem lesz, de mindezek ellenére folyton ugyanott kötök ki. És ez fárasztó. És kezdek elgyengülni.

    Azt hiszem, most zárom soraimat, mert nincs kedvem a saját bajaimat tovább ecsetelgetni. Egyszerűen ezeket csak jól esett leírnom, habár egy cseppet sem érzem úgy, hogy megkönnyebbültem volna.

   Hogy mi lesz a későbbiekben, azt nem tudom. Meglátjuk.

   Legyen további szép napotok!

Vége a nyárnak!

   Annyeong!

   Régóta nem adtam életjelet magamról, legalábbis itt a blogon nem. Azt hiszem, itt az ideje ezt pótolni.

   Sok minden történt velem ezen a nyáron, és közben mégsem. Az a durva, hogy elég lassan telt el ez a két hónap, de ha meg visszatekintek, minden olyan gyorsnak tűnik. 

   Júniusban a vizsgáim jól sikerültek, és most már elmondhatom, hogy van egy szakmám, habár nem hiszem, hogy ebben fogok dolgozni, mert az nem illik hozzám. De a lényeg, hogy túl vagyok rajta.  Ezen kívül június vége felé sikerült egy két napos, sütögetős házibulit szervezni Lellére, ami jóra sikeredett.^^ Imádom a barátaimat, annyira gyökerek, és folyton nevetnem kell, ha velük vagyok, ami jó hatással van rám. Azt hiszem, ez is segít kigyógyulni a folytonos melankolikus hangulatomból.

   A július egy kínszenvedés volt, mert nem sikerült munkát találnom, és gyűlöltem otthon ülni. De feltaláltam magam; elkezdtem készülni a koreai alapszintű nyelvvizsgára, ami sok gyakorlást igényel, ráadásul ezáltal meg fogom tapasztalni, milyen is egy nyelvvizsga. Kicsit félek tőle, de remélem, októberben menni fog^^ Aztán természetesen folyamatosan jártam táncra, meg igyekeztem barátokkal is sokat lenni. Amíg otthon voltam, azt hittem, megőrülök, és emberekkel akartam körbevenni magam. Szeretek egyedül lenni, de júliusban ez nem volt kedvemre és folyton frusztráltnak éreztem magam emiatt, már-már kezdtem depressziós lenni, de kitartottam amellett, hogy nem hagyom magam a mélybe süllyedni, és elmondhatom, hogy ki is lábaltam most ebből^^

   Júliusban voltam nyaralni barátnőimmel Varsányban egy pár napot, ahol szerencsére nem csak egész nap otthon ültünk, hanem a jó időnek hála rengeteg helyre eljutottunk a környéken^^ Bár nekem sikerült ott is lebetegedtem, de így is jól éreztem magam.^^ Ezen a nyáron furcsamód folyton beteg voltam, pedig nem szokásom. Oké, rettentő sokat stresszeltem, szóval ez lehetett az oka, hogy mindig elkaptam valamit.

    Aztán a pesti albérletünkben is sikerült végre lakásavató bulit szervezni így július vége és augusztus elseje felé, ami szintén nagyon jó volt, és remélem, mindenki más is így érezte magát. Gyakrabban kellene összehívni a társaságot, csak éppen nehéz, mert nem mindenki ér rá ugyanakkor, meg azért nem olcsó mulatság.

   Augusztus... na, ez egy érdekes hónap volt. Szerettem volna Pesten egy kávézóban dolgozni, ezért elmentem egy interjúra. Nem sikerült, de szerencsére nem éltem meg kudarcként. Nem is bánom így utólag, hogy nem sikerült, mert alapból az interjú elég hülyeség volt, semmi köze nem volt a munkához. Úgy fogtam fel, hogy nekem nem ott kell lennem, ezért nem jött össze. Aztán még aznap telefonáltak, hogy mi lenne, ha a balatonlellei strandon dolgoznék. Én pedig gondolkodás nélkül elvállaltam, mert már nagyon kellett a munka, így hazaköltöztem erre az egy hónapra.
   Aggódtam, mi lesz itthon, és furcsa is volt, hisz két év után most először töltöttem itt huzamosabb időt. Természetesen volt egy s más, sőt, a veszekedések mindennaposak voltak, ki is készítettek rendesen, de mit tehetnék? Hozzászoktam már az évek alatt, így nagyjából tudtam kezelni a helyzetet.

   Maga a meló nem volt nehéz, csak rettentő unalmas és fárasztó... meg egy idő után kiborító is a sok hülye ember miatt, de szerettem ott lenni, mert... emberek vettek körbe, és nekem ez számított. Rengeteg mindent megtapasztaltam, új élményeket szereztem, és azt hiszem, erre volt szükségem. Napi öt-hatezer emberrel is találkoztam, beszélgettem jó pár idegennel, akár németül, akár angolul, és ez iszonyatosan jó érzés volt.^^ Fhú, komolyan, bármennyire is volt időnként tele a hócipőm mindenkivel, és bármennyire is kimerítő volt a napi 10-12 óra munka, én imádtam. Ráadásul a munkatársaim is borzasztó rendesek voltak, habár nem tudom, hogy a hátam mögött mit mondtak rólam, de ez nem is érdekel. Aranyosak voltak, mert sokat segítettek, és szerintem időnként eléggé családias volt a hangulat, főleg, amikor rossz volt az idő, mi pedig ott fagyoskodtunk és beszélgettünk. A főnököm pedig egy tündéri és laza nő volt, én nagyon szerettem őt, és szerintem sokan vehetnének róla példát. Megértő volt nagyon, és sokszor ő is besegített a munkába, amit nem sokan szoktak megtenni. Számomra ez igen pozitív volt.^^ (istenem, mennyi szóismétlés... o.O Nem baj, ez egyszer elnézem magamnak XD)

   Lényegében így telt el az augusztusom. A napjaim abból álltak, hogy dolgoztam, és aludtam, és így semmi másra nem maradt időm, de legalább rendesen kifizettek. Egy hónapra bőven elég volt, nem tudom, hogy jövőre is visszajövök-e ide, mert mindenképpen szeretnék Pesten maradni.

    Ja, és volt három nap szabadnapom, amikor barátnőm és a barátja lejöttek meglátogatni, az is nagyon kellett, szükségem volt rájuk és egy kis kikapcsolódásra, és ezúton is köszönöm nekik, hogy itt voltak^^

   Lassan kezdődik a suli, ami miatt most aggódok, mert eleinte kiadványszerkesztőnek akartam tanulni, de pár napja közölték, hogy nem indul a képzés, és hát még nem sikerült helyette másik sulit találnom. Ahol lett volna, az betelt, máshol meg csak néhány hónapos képzést indítottak, amivel semmire sem megyek. B tervem nem volt, és őszintén, nem is nagyon akarok B tervet, mert... mert nem. Csak ez a helyzet most elgondolkodtatott, hogy talán nem is ezen az úton kell járnom, hogy talán azért nem jött össze, mert nem kiadványszerkesztőnek kell tanulnom. De ha meg nem annak, akkor minek? Merre menjek tovább? Szóval most nagy gondban vagyok, mert időm sem volt nézni másik szakokat, vagy iskolákat, hisz vasárnapig dolgoztam, ma pedig utazom vissza Budapestre, ráadásul közben itthon is pakolni kellett. Óh, és természetesen megint beteg vagyok, örülök, hogy élek, ágyban kellene feküdnöm, de hát sajnos nem tudok.
   Szóval az élet most rettenetesen megszívatott, kétségbe vagyok esve, bár kevésbé, mint az elején, és nem tudom,mi lesz így. Tanulni akarok, de lehet, hogy munkát kell keresnem. De megint itt a kérdés: mégis mit és hol? =/ Nem egyszerű, az biztos, de már megnyugodtam kicsit, és úgy vagyok vele, hogy úgyis megtalálom, amit meg kell.^^

   Röviden és tömören ennyi lettem volna. Azt hiszem, még tudnék mesélni részletesebben, de nem hiszem, hogy érdemes, így is tök sokat írtam =D

    Lassan indul a vonatom, és visszatérek a pesti, szürke hétköznapokba, amik remélhetőleg nem lesznek szürkék.^^ Várom már a táncot, és a koreait, na meg minden mást, ami jönni fog. Azt hiszem, egy jobb és boldogabb emberként térek vissza, így most elköszönök tőletek és megpróbálok majd hamarabb jelentkezni.

   Sziasztok és legyetek jók!^^


   Ezt a dalt pedig azért, mert túl sokat hallottam a nyáron a strandon, és nagyon megszerettem :D

Minden csoda három napig tart...

   Még egy hónapja sincs, hogy azt mondtam, visszakaptam egy barátomat, de kezdem úgy érezni, ismét elveszítem. És megint nem az én hibámból. Néha tényleg nem tudok kiigazodni az embereken.

   Tudtommal egy barátsághoz két ember kell, ehhez képest én vagyok az, aki küzd a másikért. Mondhatnám, hogy ha ő nem foglalkozik velem, akkor én miért tegyem, de... én nem vagyok olyan. Valamiért nekem nagyon fontos, valamiért nem tudom őt elengedni, és pont ezért fáj annyira, hogy az utóbbi időben nem is beszélünk. Én tényleg próbálok folyton témákat feldobni, és akármiről beszélgetni, és elméletileg én vagyok az, aki zárkózottabb és nehezebben nyílik meg mások előtt, ehhez képest én vagyok az, aki nem tud róla szinte semmit. Nem értem, miért kellett egymást megismernünk, miért van az életemben, ha szinte kész kínszenvedés egyáltalán azt elérnem, hogy válaszoljon. És az a baj, hogyha én ezt szemtől szembe megmondanám neki, vagy telibe letojná, mit mondok, vagy hisztisnek, gyerekesnek gondolna. 

   Tényleg kezdem azt érezni, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme, de mégsem tudom azt mondani, hogy jó, vessünk ennek véget. Az a baj, hogy túl sok mindent tud rólam, és mivel túl sok mindent tud, nem engedhetem el. Aztán ki tudja, amennyire foglalkozik velem, és amennyit érek neki, lehet, ezeket a dolgokat már réges-rég elfelejtette.

    De komolyan... elvileg az egyik legjobb barátja vagyok. Ő maga mondta ezt nekem. Bármikor, mikor rosszul érezte magát, mindig nekem panaszkodott, és mondtam neki nem is egyszer, ha bármi van, szóljon nyugodtan, találkozunk, beszélgetünk, megoldjuk a dolgokat, csak ne fojtsa el magában, mert az a legrosszabb. Mondtam neki, ha egyedül érzi magát, hívjon fel, és én ugrom, mert... barátok vagyunk. Ő maga mondta nekem, hogy senkire nem számíthatott még ennyire, mint rám. Akkor meg mi változott azóta? Mert valaminek kellett történnie... Még ha barátnője is van, ő maga mondta, hogy a legfontosabb embereket akkor sem fogja hanyagolni. Velem mégis ezt teszi. Ebből pedig arra következtetek, hogy nem vagyok neki fontos. De az voltam neki, és valami változott, de persze nem tudná megmondani, hogy mi. Tényleg mindig megtettem mindent érte, felajánlottam, hogyha bármi van, megpróbálok segíteni és mellette leszek... az már nem az én bajom, hogy nem mindig keresett meg. Persze, nem is várom el, ő tudja, kivel akar beszélni a bajairól, de tudja jól, hogyha minden kötél szakad, engem bármikor megtalál.

    De ha nekem volt rá szükségem... hol is volt ő? Pedig ő mondta nekem a barátságunk elején, hogy mindig mellettem lesz, ő lesz a támaszom, és bármikor, mikor visszazuhannék, ő majd megtart. Aha. Akkor most hol van? Nem mondom, hogy soha nem segített, mert ez nem igaz, mert igen, az elején még tényleg tök jókat beszélgettünk és tényleg segíteni próbált... De aztán... nem tudom... valamikor időközbe már csak azt vettem észre, hogyha valami problémám volt, ő mindig kerülte a témát, nem írt vissza, és egyszerűen nem törődött velem. Vagy megkaptam azt, hogy gyerekes vagyok, nőjek fel. Kösz. Eleinte azt hittem, azért nem értett meg engem soha, mert nem igazán ismerte az életemet, de szimplán annyiról van szó, hogy épp ésszel nem képes felfogni, hogy minden embernek más a baja, más problémája van és más idegesíti fel. Lehet, hogy egy adott helyzet valakinek csak egy apróság, de valakinek ugyanez a helyzet szívfájdalom. Az utóbbi időben úgy érzem, idegesítem őt, ami azért vicces, mert ő volt az, aki felkeresett, de mindegy is, nem az a lényeg. Hanem az, hogy bármi változott, bármi olyat tettem, ami zavarta vagy akármi, arról nekem miért nem szólt? Barátok vagyunk, vagy nem? Ismerjük egymást egy ideje, és annyit megérdemlek, hogy őszinte legyen hozzám. Elvégre is... ő hangoztatja folyton, hogy majd erről személyesen beszélünk, de érdekes, mire találkozunk, elfelejti és nem beszéljük meg. 

   Komolyan nem tudom, miért van ez... de egy barátság nem ilyen. Nem értem őt. Talán tényleg nem vagyok neki már annyira fontos, de akkor is lehetne őszinte, hisz mint mondtam, ennyi idő után ismerhetne, hogy tudja, nem sértődöm meg. Mindegy, én ezzel nem tudok mit tenni. Éreztem, hogy ez lesz, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog ez az egész dolog egy hónapnál tovább tartani. Miért is tartana? Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, és igencsak kilógok a korombeliek sorából, de akkor sem értem, miért kell így viselkednie. Mert ez fáj a legjobban tőle, hogy nem mond semmit, csak fokozatosan érzem, hogy eltávolodunk, és hiába is teszek bármit, hogy ezt megállítsam, ő nem törekszik erre. Talán észre sem veszi, mi folyik körülötte. 

    Mindenesetre ezt a rövid időszakot, ami jó volt, és élményekkel teli, mélyen magamba zártam és jó emlékként fogom megőrizni. Rövid volt, de szép, és erre mindig is így fogok tekinteni. De mellette akkor is ott lesz egy kicsi seb, egy apró fájdalom, ami soha nem fog elmúlni.

Kpop cover dance *-*

Annyeong!

A minap életemben először mentem kpop cover dance órára a KKK-ba és eszméletlen volt. *-* Nagyon régen, még gyerekként táncoltam, de sajnos abbahagytam, mert... nos, nem igazán tetszett az a műfaj, meg a tanárt se bírtam, meg akkor még ciki volt a lakhelyemen táncolni. Sajnos mivel vidéki vagyok, máshol nem volt lehetőségem erre, így várhattam. Aztán utána a térdemmel is volt minden, szóval ja, esélyem sem volt arra, hogy folytathassam. =/

Azóta a nap óta arra várok, hogy ismét legyen rá lehetőségem és a mai nap elérkezett ez a nap. Röpke 12 év után úgy érzem, visszatértem.^^ Noha közel sem vagyok olyan jó formában, és van mit tanulnom, fejlődnöm, de remélem, egy nap ismét olyan jó leszek, mint régen és rendszeresen tudok majd táncolni :D Komolyan, nagyon boldog vagyok most. Ez az érzés... mintha ismét teljes lennék. Olyan, mintha visszakaptam volna egy darabot az életemből és ezt nem tudom semmihez sem hasonlítani.

Egyébként nagyon aranyosak voltak a többiek, valakik még biztattak is, hogy menni fog, ne adjam fel, és a tánctanárunk is mondta, hogy mindenki fejlődni fog magához képest.^^

Komolyan... nem jutok szóhoz. Mindjárt nekiállok táncolni :D

Egyébként épp Xia Junsutól a Flower című dalt koreográfiáját tanuljuk, ami borzasztóan nehéz, de majd belejövök^^

Ezt muszáj volt megosztanom veletek, mert... muszáj volt. Tényleg nem hittem volna, hogy eljön ez a nap, és baromira féltem elmenni órára, féltem ebbe az új dologba belekezdeni, de rettentő jó érzés volt ez az egész, megtenni egy ilyen lépést és valamit újból elkezdeni. *-*

Ideje lesz mennem aludni, vagy... írni =D Nem tudom még, mit csinálok, de teljesen fel vagyok pörögve.

Mindenesetre további szép estét!^^

Barátság

Sok barátot elveszítettem már az életemben.Voltak, akik csak rövid ideg voltak mellettem, de akadtak olyanok is, akik évekig támogattak. Egy napon mégis minden véget ért. Nem tudom, miért történik meg, hogy az ember, akivel jóban van, akiben látja a lelki társát, hogyan tud így eltávolodni a másiktól. Persze mindannyian változunk, és lehet emiatt szűnnek meg a kapcsolatok, de mégis... amikor valakivel évekig barátok vagytok, ismeritek egymást, rengeteg közös élményetek van, rengeteg mindent megéltetek és mégis... mégis az lesz a vége, hogy többé nem beszéltek. Miért van ez? Ha egyszer ismerjük egymást, és ha változunk is, miért leszünk egymásnak ismét idegenek? Nem beszélünk többé, és az utcán, ha elmegyünk egymás mellett, talán fel sem ismerjük a másikat. Furcsa ez az egész és egyben fájdalmas is.

Úgy elveszíteni valakit, hogy nincs konkrét ok, egyszerűen csak az eltávolodás, igen rossz érzés. Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mindenki addig van velünk, amíg szükségünk van az illetőre. Erre gondolok, mikor valakit elveszítek, és nem találok magyarázatot. Ez sem elég, ez igaz, de több, mint a semmi, és ilyenkor csak a szép emlékeket őrzöm meg. Talán mi magunk nem érezzük úgy, hogy az illetőre nincs szükségünk, talán mi azt gondoljuk, igenis, kell nekünk, barátok vagyunk, ki kell tartanunk egymás mellett, de a Sors ezt nem így gondolja. Akinek mennie kell,az megy, ha tetszik, ha nem. Mindenkinek meg van a szerepe az életünkben, minden okkal történik.

Azt hittem, elveszítem egy barátomat. Egy ideig többet éreztem iránta, mint puszta barátság, de azt hiszem, végre sikerült barátként tekintenem rá. Sok mindenre megtanított, és valamiért nem akartam elengedni. Felnéztem rá és tiszteltem, erőt adott nekem és szükségem volt a segítségére. Mindig így tekintettem rá. Egy biztos támasz volt az életemben, egy meghatározó pont, aminek az elvesztésére nem készültem fel. Közel jártam hozzá, hogy ő is eltávolodjon tőlem. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, mert okot akartam. Ha el is hagy, ha nincs is rám szüksége, akkor is tudni akartam, miért. Ahhoz, hogy jobban éljek, nekem magam mellett kell tudnom, folyton látnom kell, erőt kell belőle merítenem, és féltem, ha ő nem lesz többé, én sem leszek képes folytatni. Nem tudom, miért ragaszkodom ennyire hozzá, sosem tudnám megmondani, de mikor vele vagyok, minden olyan jó és boldog vagyok. Okozott fájdalmat rendesen, ez is igaz, de az idő múlásával minden rossz emlék háttérbe szorult vele kapcsolatban. Elveszett voltam, mikor arra gondoltam, egy ilyen fontos barátot veszítek el.

De ma visszakaptam őt. Nem tudom, miért, nem tudom, mivel háláljam meg ezt és kinek, de most boldog vagyok. Nem tudom, meddig tart ez az állapot, talán csak pár napig, talán egy hét múlva már ismét nem fogunk beszélni, de most úgy érzem, minden rendben. Sosem fogja megtudni, mennyire fontos nekem, de el akarom neki mondani, hogy ő rettenetesen jó barát. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy néha idegesítő vagyok és gyerekes, de remélem, ő el fog tudni olyannak fogadni, amilyen vagyok. Kevés az az ember, akit igazán beengedek az életembe, a lelkembe. Ő közéjük tartozik.

Szóval csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm. Most hálás vagyok, amiért egy ilyen barátot visszakaptam és mindent meg fogok tenni, hogy ne veszítsem el. Ha ez valaha meg is történik... az már nem miattam lesz.

Nem értem...

   Néha tényleg nem tudom megérteni az embereket. Miért hagyunk el valakit minden ok nélkül? Miért távolodunk el egymástól? Miért hagyjuk a másikat elmenni? Miért nem akadályozzuk meg? Egyáltalán... meg tudjuk akadályozni?

   Én úgy vélem, mindenki addig van mellettünk, ameddig szükségünk van rá. Megvannak azok az emberek, a legjobb barátaink, akik életünk végéig mellettünk maradnak. De mi van azokkal, akik csak ideiglenesen? Ki dönti el, ki meddig marad velünk? Mert egyáltalán nem tudom megérteni, hogy ha valakivel jóban vagyok, az egyik napról a másikra miért nem keres. 

   Hozzászokhattam volna az elmúlt évek alatt, hisz a legtöbb barátságomnak így lett vége. Csak úgy kisétáltak az emberek az életemből, minden szó nélkül. Miért? Mit tettem? Ha valahol hibáztam, akkor miért nem mondták a szemembe és beszéltük meg a dolgokat? Mert ez lenne a helyes. Vagy csak úgy meguntak, többé nem tartottak érdekesnek? Megtörténhet az ilyen? És ha így volt, ezt nehéz lett volna a szemembe mondani?

   Tényleg nem értem. Akivel egykoron jóban voltunk, tök sok közös volt bennünk, akivel rengeteg mindent átéltünk... csak úgy eltűnik? Miért fáj ez ennyire? Miért kell ennek így lennie? Miért nem tudnak mások küzdeni a barátságért? Én folyton ezt teszem, én mindig kitartok a másik mellett, mellettem miért nem tud senki? Nem vagyok rossz ember, ezt tudom, talán követtem el hibákat, de ki nem? Ha valaki jót akar nekem... miért hagy el? Azt hiszem, én ezt sosem fogom megérteni, és soha nem is akarom. Ha valakit szeretünk, a barátunknak tartunk, akkor megérdemli, hogy elmondjuk, miért, ha nem is akarunk többé vele lenni. Mert sokkal rosszabb a tudatlanság, hisz azzal nem tudsz semmit kezdeni, csak találgatsz, és találgatsz, amibe lassan beleőrülsz, és folyton magadban keresed a hibát, magad fogod okolni. De senki nem ezt érdemli. Ha voltunk olyan jóban.... akkor tudnia kell az igazat, még ha fáj is. A fájdalom is jobb a semminél.

    Szóval... most kissé összezavarodtam. Hiányzik. De nem tehetek ellene, nem én döntöttem így. Mondtam, ha szüksége van rám, itt vagyok, bármikor megtalál... de sosem keresett. Most már tudom, hogy nem kellek neki, mint barát. Csak tudnám, miért...

Új élet, új haj, új minden

Annyeong!

   Régen volt már, hogy utoljára írtam ide, több okból is. Az egyik, hogy halvány lila gőzöm sem volt, mit kéne, mert minden olyan jelentéktelennek látszott, másrészt se időm, se kedvem nem volt pötyögni, valamint a lelki állapotom sem volt éppen csúcsformában, amit az előző bejegyzés eléggé tükröz is. Össze kellett kaparnom magam, ami mostanra már nagyjából sikerült, de természetesen jött más, ami miatt aggódhattam. Valahogy így van ez mindig: ha egyszer jól kezdem érezni magam, vagy ha egy rövid időre boldog vagyok (értsd ezt néhány napnak), akkor utána úgyis történik valami, ami elveszi mindentől a kedvem, a padlóra kerülök újból, ahonnét aztán rohadt nehezen tudom felhúzni magam. Komolyan, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy az életem sosem úgy alakul, ahogy szeretném, és bárhogyan is próbálok ellene tenni, nem sikerül. Valami  mindig megakadályoz. 

   

   De lépjünk ezen túl. Most jól vagyok, és ezt ki szeretném használni. 

   Lassan két hónapja költöztem el a kollégiumból, és bár ez sem igazán úgy alakult, ahogy terveztem, azért azt kell, hogy mondjam, jól érzem magam az új lakásunkban. Mostanra már megszoktam, nagyjából már be is laktuk, és minden a helyére került. Igaz, én közben a saját szobámból kiköltöztem testvéremhez, természetesen csak aludni. Képtelen vagyok hozzászokni az egyedül alváshoz, egyszerűen frusztrált vagyok, ha egyedül kell lennem. Ez valószínűleg azért van, mert világ életemben nővéremmel aludtam egy szobában, és a kollégiumban is volt három szobatársam, és egyik napról a másikra nem tudok hozzászokni ekkora változáshoz. 

Ez az én szobám. Bocsi a rendetlenségért, nem én pakoltam szét. xD Szeretném még felturbózni, mondjuk néhány kpop poszterrel (Teen top azért befigyel^^), meg... nem tudom, valamit még kell kreatívkodnom. :)

Ez a konyha. (Az ajtó egyébként a szobám ajtaja.) Nem nagy, sőt, kifejezetten kicsi, de azért nekünk jó. Óh, és ha a hűtőre pillantotok, ott van egy Beastes meg egy Hyunseungos hűtőmágnes^^

Ez pedig az ablakból a nappali meg... Nos... Balra a két kanapé baromi kényelmes, mindig ott filmezek. A háttérben a testvérem "szobája", ott szoktunk aludni meg neki ott vannak a cuccai. Jobbra van egy asztal, amit igazából semmire nem használtunk eddig, és van még egy szoba, ami pedig a másik lakótársam szobája. Középen kifelé pedig van a folyosó, arra  van a bejárat meg arra van a szobám, a konyha, és a fürdő - ez utóbbiról nem teszek fel képet, mert nem készült normális kép. xD

   Úgyhogy.... manapság itt tengetem a napjaimat, élem a kis életem és jól elvagyok, már amikor nem leszek depressziós.^^

    És ha már új helyre költöztem, elméletiekben új életet kezdtem, úgy döntöttem, a külsőmön is változtatok. Csaknem három év után megváltam a padlizsán lila hajamtól, és világosabb lettem, többek szerint olyan koreai szőke. xD

   Amikor anno lilára festettem a hajam és frufrut vágattam éppen egy hatalmas lelki változáson estem át. Akkor nem csak az érettségi miatt paráztam, hanem rengeteg negatív dolog is történt az életemben, talán a lehető legtöbb. Úgy éreztem, ha nem változtatok a külsőmön, nem leszek képes túltenni magam egyes dolgokon. A legtöbb ember természetesen azt hitte, hogy ez a koreai mániámnak a hatása, de megmondom őszintén, ennek köze nem volt ahhoz. Egyszerűen csak... változtatnom kellett, hogy változni tudjak.

    Most pontosan ugyanez történt. Változtatni akartam magamon, hogy tovább tudjak lépni rengeteg dolgon. Nem vagyok az, aki voltam, megerősödtem lelkileg, mert az elmúlt évek rákényszerítettek erre. Hiába is, a baj és a fájdalom mindig megtalál, bármennyire is próbálok megszabadulni tőlük. De nem fognak legyőzni, ezt már tudom. Úgyhogy.... igen, változtattam, és most jobban érzem magam.^^

    Bár nem terveztem, de végül mégis csak teszek fel magamról képet... vagy inkább az akkori, meg a mostani hajamról. Mit ne mondjak, eléggé furcsa, és szokatlan.^^

 

(2012. nyara és 2015. áprilisa)

   Ennyi lettem volna, remélhetőleg legközelebb hamarabb jelentkezem.

   Legyen szép estétek és Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!

Park Minseo

Hagyd meg nekem....

Semmi mást nem kértem tőled.

Semmit.

Csak azt, hogy hagyd meg nekem a képzelgéseimet... rólunk. Tudtam, hogy nem valóság, de kellett valakibe kapaszkodnom. Muszáj volt, mert így nem éreztem magam olyan cseszettül egyedül. De tudtam, hogy ennek előbb-utóbb vége lesz.

Ma vége lett.

Fáj. Nagyon. El se hinnéd, mennyire. És talán sosem fogod tudni. Vagy ha tudtad is, sosem szóltál. De nem baj. Jól van ez így. Nem, a fenéket, rohadtul nincs jól. De jól lesz. Idővel. Most nem. Majd. Nem tudom, még hogyan, de elmúlik,

Ma vége.

Holnap is.

Mindörökre.

Nem állok készen erre. Sosem álltam, még akkor is, ha tudtam, előbb-utóbb ez bekövetkezik.

Egyedül vagyok, mint mindig. És reméltem, te talán kihúzol ebből a szarból. Talán. De tévedtem. Nem te vagy az, akire vártam. Fáj kimondanom, de nem te vagy az, akire szükségem van.

Ma sok mindent elvesztettem. A hitem. Az erőm. A képességem. Az akaraterőm. Téged. De egy napon visszakapom őket.

Valamikor.

Sokára.

De feldolgozom és túl leszek rajta. Rajtad.

Megoldom. Mindig megoldottam.

És mivel ígéretet tettem neked, ezért nem teszem meg, amit... Ebben biztos lehetsz. Már ha olvasod a sorokat. De nem fogod. Ha mégis, ne válaszolj. De, válaszolj. Ne, inkább ne. Nem tudom, mit akarok. Nem akarom, hogy tudd, de talán már késő és szánalmasnak tartasz. Mindegy.

Jól vagyok.

Ezt mondtam mindig.

Én csak azt nem tudom... hogy ami volt... miért volt? Miért hülyítettél? Talán csak én képzeltem túl sokat? Ha ismertél is, mert azt mondtad.... miért játszottál velem? Ha tudtad... mert tudnod kellett... miért?

Kérlek, most menj és légy boldog. Nem akarok mást. Mindig is ezt akartam. Te nem hozzám tartozol, most már tudom. Talán elszalasztottalak, talán minden az én hibám, talán sosem volt esélyem... Bármi is, már nem számít.

Most menj.

Nem tudlak elengedni, egyelőre. De menni fog. Csak kell idő. Bár szeretném, ha kiderülne, ez álom és minden, mit mondtál, ami történt, csak egy álom lenne.

De túl valóságos.

Így kérlek, menj.

Ég veled.

"Amikor az ajtó bezárul
Amikor az alakod eltűnik
Talán sírással telnem majd meg napjaim, a veled való emlékek miatt
Egyedül maradtam
Azt kívánom, hogy légy boldogabb.
Amikor most elengedem ezt a kezet
Többé nem lesz okom a mosolygásra

De amikor téged látlak más karjaiban mosolyogni
Megpróbálok majd én is így tenni."

Törés

Szeretném azt hinni, hogy jól vagyok...

De nem, most nem vagyok.

Feleseges firtatni az okát, hisz én se tudom, mi az. Egyszerűen csak jelen pillanatban szeretnék máshol lenni.

El akarok menekülni.

És nem értem, hogy vagyok képes valakivel beszélgetni és viccelődni, miközben folynak a könnyeim és megszakad a szívem?

Most nem vagyok jól.

Mindenki életében eljön az a pont, amikor valami miatt megtörik. Magába zuhan minden ok nélkül.

Ma velem is ez történt.

De holnapra már rendbe jövök. És aztán újból rossz kedvem lesz. Így megy ez már egy ideje és még ha mások azt is mondják, hogy nem, ez nem jó vagy hogy a kezdődő depresszió jele, én nem hiszek nekik.

Nen vagyok jól, de minden rendben lesz idővel.

Első nap

Sziasztok!

Ma lesz az első napom az új lakásban. Még otthon vagyok, lassan indulok vissza vonattal Pestre, de már nagyon izgulok.

Rettentő furcsa érzés ez az egész. Oké, ez csak egy albérlet, de ha úgy vesszük, a saját lakásunk és minden feladat rám és két lakótársamra marad. Amíg koliban voltam, nem kellett fürdőt takarítani, ablakot mosni, főztek ránk és csak azt a kis szobát kellett ellátni, amiben laktunk. De ez most más, most már mindent magunknak kell csinálni.

Azt hiszem, ez a felnőtté válás egyik lépése.

Tudom, nem nagy szám, és meg lehet szokni, meg nem is tartok tőle, csak mégis... olyan más érzés most minden. Azt hiszem, főként attól vagyok ideges és frusztrált, hogy túl hamar toppant be az életembe ez a változás. Jó, ez nem teljesen igaz, mert már egy ideje kerestünk lakást, de mégis... két héttel ezelőtt szombaton nem gondoltam volna, hogy akkor megtaláljuk a nekünk megfelelő albérletet. Akkor eléggé felgyorsultak az események, másnap kifizettünk mindent, és egész héten takarítottunk és költözködtünk.

Ma már ott fogok aludni. Kiiratkoztam a kollégiumból, és itt vagyok.

Ez az egész annyira álomszerű. Olyan régóta vártam erre, és most, hogy itt vagyok, kicsit megijedtem. Nem tudom, mit kéne most kezdenem magammal, sok idő lesz, míg megszokom az új helyet, fel kell még fedezni a környéket, de a legnehezebb azt hiszem az egyedül alvás lesz. Sosem volt saját szobám, otthon is mindig nővéremmel aludtam, kollégiumban ugye négyen voltunk együtt, most meg egyedül leszek. Furcsa lesz, és azt hiszem, az első hetekben nem igazán fogok a aludni, teljesen meg leszek zavarodva. De túl leszek rajta. Most mindenhez pozitívan állok hozzá, és ez nálam nagy szó. Kérdés, meddig marad így minden.

Azzal, hogy elköltöztem, szeretnék egy jobb életet és boldog akarok lenni. Úgy érzem, most lehetőségem nyílik rá és hátra tudom hagyni a múltat.

Most ideje mennem, össze kell pakolnom és indulok a vonathoz.

Nem tudom, mikor jelentkezem legközelebb, mert még nincs internet, és nem tudom, mikor csináltatjuk azt is meg.

Hát.... további szép napot mindenkinek!^^

Park Minseo

Költözés - valami véget ér, de valami új kezdődik

Jó estét mindenkinek!

Furcsa ez az este. Ez az utolsó napom a kollégiumban.

Miután 2 éve Pestre költöztem, albérlet hiányában koliba kellett mennem, bármennyire is rühelltem. Mivel utálom a bezártságot, tudtam, hogy nehéz lesz számomra és hiába ígérték, hogy persze, mehetek albérletbe, valahol legbelül tudtam, hogy ez az egész csak hitegetés. Mindegy, túltettem magam ezen.

A  tavalyi meg az az előtti nyarat leszámítva ebben a kollégiumban éltem, kb. másfél éven keresztül. Maga volt a Pokol. Nem csak az, hogy este 10 után nem mehettünk sehová kimenők nélkül,  vagy hogy csak este 10-ig volt wifi és az is igen ratyi. (Azt már meg se említem, hogy amikor először jöttem ide, nekem fél évig gépem se volt, ráadásul másfél hónapig olyan régi telefonom volt, hogy nem volt rajta internet). Mindegy, ezt is túl éltem. De ott volt még az, hogy folyamatosan ellenőrizgettek minket, a szobatársaimat nem igazán kedveltem, a mosdó állapotát meg sem említem, és még sorolhatnám a dolgokat. Ráadásul alapból olyan ember vagyok, aki sokat van/volt egyedül, és csak nagyon kevés embert enged közel magához, eléggé elzárkózva éltem, erre felkerültem egy olyan helyre, ahol mindenhol emberek vannak, és esélyem sem volt sehová félrevonulni. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb az egészben, hogy amikor szükségem lett volna rá, nem tudtam sehová sem menni, nem tudtam kikapcsolódni és kisírni magam. Hiába töltöttem minden hétvégémet nővéremnél, az sem segített sokat. Nagyon szenvedtem, és ha lehet, még jobban magamba zuhantam, mint korábban, holott úgy vágtam neki a pesti életnek, hogy itt minden más lesz, és boldog leszek. Hát, nem így történt. És mindezek mellé még vegyük hozzá, hogy nem abba az iskolába mentem, ahová szerettem volna plusz az egyéb magánéleti problémákat is.

Lényegében eléggé összejöttek a dolgok mindenhogyan, és azt hittem, sosem lesz vége. Szerettem volna feladni, nem egyszer, de nem tettem.

Szerencsére mellettem voltak a barátaim, akik nélkül biztosan nem tudtam volna túljutni mindezen, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. <3 Elmondhatom magamról, hogy olyan barátaim vannak, akikre mindenki vágyik.^^

Aztán... nyáron elkerültem egy egyetemi koliba, másfél hónapot lehúztam (miközben nyári gyakorlatra jártam), ami szintén nagyon rossz hely volt (egy hónapig jóformán napi két szendvicset ettem, olyan gyomoridegem volt megállás nélkül... emlékszem, volt olyan nap, amikor semmit nem ettem, joghurtot meg ilyeneket tömtem maga, hogy egyek valamit, de azoktól is hányingerem támadt... azt már el se árulom, hány kilót fogytam), majd szeptembertől vissza a Pokolba. Mindvégig magam alatt voltam, még ha nem is mutattam ezt sosem. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy átgondoljam a dolgokat és értelmet találjak az életben - csak sodródtam az árral, és nem igazán érdekelt, mi lesz.

De szerencsére a szeptember jó dolgokat tartogatott számomra. Egyrészt elkezdtem koreait tanulni, aminek marhára örülök, másrészt mert olyan szobatársaim lettek, akikkel nagyon jól kijövök és nagyon megszerettem őket.

Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik velem. És ahogy megkedveltem őket és megnyíltam előttük, ez az egész kollégium már nem is tűnt olyan borzalmasnak. Nem, nem szerettem meg a helyet, azt hiszem, ezt sosem fogom megszeretni, de elviselhetőbb volt, mint korábban. Ha velük voltam, állandóan ökörködtünk, meg tudtam velük bármit beszélni, akár komoly, akár jelentéktelen dolgokról volt szó, és ezáltal elterelődött a figyelmem erről az egész koli-utálatról. Persze, ha egyedül voltam, ismét magamba fordultam, de közel sem annyira, mint régebben.

Szóval igen, egész jól megszoktam ezt a helyet. Lejártunk tollasozni, játékklubba is mentünk és rengeteg új embert is megismertem. Sokkal nyíltabb lettem, és barátkozósabb, és bár még mindig nagyon nehezen engedek közel másokat magamhoz, érzem magamon a változást. És ez jó érzéssel tölt el.

Most viszont itt hagyom a kollégiumot, mert albérletbe költözöm nővéremmel és egy közös barátnőnkkel. Őszintén, amióta idejöttem Pestre, vártam azt a napot, hogy ez bekövetkezzen, de most... most elbizonytalanodtam. Mármint természetesen költözni akarok, de... nem akarom itt hagyni a többieket. Ez az utolsó nap, hogy itt vagyok, és nem fogtam fel, hogy holnap ilyenkor már mindez csak a múlté lesz. Igen, tudom, ez nem a világ vége, fogok még velük találkozni, de mégis... három emberrel osztozkodtam egy szobán. Három ember folyamatosan körbevett, része volt a mindennapjaimnak, velük éltem, és egyik napról a másikra kikerülök ebből a környezetből egy teljesen másikba és ez egyszerre ijesztő, borzalmas és jó érzés.

Valami véget ér, de valami új kezdődik.

Várom ezt az újat és pozitívan tekintek felé, de ugyanakkor bennem van ez a furcsa, szorító érzés is. Már most nagyon hiányoznak. Nem fogom őket mindennap látni, és félek, talán idővel megszakad a kapcsolat. És ezt nem akarom, mert tudom, milyen érzés ez, mert már annyi emberrel ért így véget a barátságom és ez tényleg rossz. Akkor inkább már vesszünk össze, csakhogy legyen ok, de ezt rühellem, amikor szimplán csak a távolság és az időhiány az, ami miatt minden megszakad.

Most is itt vagyok, egyedül a szobában, a többiek hazautaztak hétvégére és mikor visszajönnek, nem leszek már itt. Olyan furcsa körbenézni a szobában. Nemrég fejeztem be a csomagolást, és úgy kiürült minden. Hihetetlen, hogy véget ért. Mintha csak tegnap lett volna, hogy idejöttem és már vége is van. Olyan nehéz volt az első jópár hónap, azt hittem, sosem jutok ki innen, hogy meg fogok őrülni és olyat teszek, amit nem kéne, és most... most vége. Nem, én ezt tényleg nem tudom elhinni.

Boldog vagyok, örülök, de van bennem egy keserű érzés is a szobatársaim miatt. Nagyon furcsa lesz és nehezen fogom megszokni az új otthonomat. Nagyon nehéz lesz nélkülük, hogy nem tudom velük megosztani mindazt, amit eddig és... úristen, az a sok nevetés meg baromkodás, már most mennyire hiányzik. Annyira félek, hogy megint magamba fogok zuhanni, hogy olyan leszek, mint régen... ajh, tényleg nem tudom leírni most mindazt, amit érzek. Keveredik bennem minden, az egyik percben még boldog vagyok, a másikban már úgy érzem, maradnom kell.

Pedig muszáj lépnem. Ilyen az élet, és hozzá kell ehhez szokni.

Csak ne lenne minden ilyen rohadt nehéz és fájdalmas.

Azt hiszem, ideje zárnom soraimat. Még kiélvezem, hogy 11-ig lehet netezni, aztán megpróbálok aludni - bár a jelenlegi állapotom miatt inkább az írás lesz az, akit választok.

(zárójeles megjegyzés: itt egy kép a cuccaimról... ez csak a 90%, a többit majd csak reggel rakom el =D) 

 

Jó éjszakát!

Park Minseo

Visszatérés!

Annyeong!

Na, ki emlékszik rám? ;)

Bizonyára vannak, akik már ismernek egy ideje, és rendszerint olvassák a történeteimet, de kevesen tudják rólam, hogy mikor kezdtem el tulajdonképpen blogolni.

Néhány évvel ezelőtt, még valamikor anno 2007. decemberében nyitottam egy gportalos oldalt (www.k-zsu.gportal.hu), ami egy személyes oldal volt, és nem csak az irományaimat lehetett olvasni, hanem a mindennapjaimat is.

Nos, kicsivel több mint öt évvel a megnyitása után, 2013 márciusában úgy döntöttem, bezárok és "eltűnök" a világ elől. Noha azóta a történeteimet külön blogokon lehet olvasni, most, 2 évvel később úgy határoztam, hogy visszatérek.

Az akkori oldalamon sokan csak KisKaszásként vagy Zsuként ismertek, most már inkább a Park Minseo az írói álnevem.

Szóval... ja, innentől kezdve majd itt is hallhattok rólam.^^

Hogy miért is hoztam ezt létre?

Igazából nem tudom. Csak túl sok gondolat van a fejemben, és mivel nem tudok ezekről sokszor beszélni, úgy gondoltam, inkább kiírom magamból. Ez van, írásban minden könnyebben megy.

Hogy milyen sűrűn fogok írni?

Azt még annyira sem tudom. Majd ahogy kedvem lesz hozzá, meg ahogy az időm engedi. Ja, és természetesen akkor, ha lesz miről írnom és lesz olyan, amit meg akarok osztani másokkal.

Röviden ennyi.

Park Minseo