Minden csoda három napig tart...

   Még egy hónapja sincs, hogy azt mondtam, visszakaptam egy barátomat, de kezdem úgy érezni, ismét elveszítem. És megint nem az én hibámból. Néha tényleg nem tudok kiigazodni az embereken.

   Tudtommal egy barátsághoz két ember kell, ehhez képest én vagyok az, aki küzd a másikért. Mondhatnám, hogy ha ő nem foglalkozik velem, akkor én miért tegyem, de... én nem vagyok olyan. Valamiért nekem nagyon fontos, valamiért nem tudom őt elengedni, és pont ezért fáj annyira, hogy az utóbbi időben nem is beszélünk. Én tényleg próbálok folyton témákat feldobni, és akármiről beszélgetni, és elméletileg én vagyok az, aki zárkózottabb és nehezebben nyílik meg mások előtt, ehhez képest én vagyok az, aki nem tud róla szinte semmit. Nem értem, miért kellett egymást megismernünk, miért van az életemben, ha szinte kész kínszenvedés egyáltalán azt elérnem, hogy válaszoljon. És az a baj, hogyha én ezt szemtől szembe megmondanám neki, vagy telibe letojná, mit mondok, vagy hisztisnek, gyerekesnek gondolna. 

   Tényleg kezdem azt érezni, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme, de mégsem tudom azt mondani, hogy jó, vessünk ennek véget. Az a baj, hogy túl sok mindent tud rólam, és mivel túl sok mindent tud, nem engedhetem el. Aztán ki tudja, amennyire foglalkozik velem, és amennyit érek neki, lehet, ezeket a dolgokat már réges-rég elfelejtette.

    De komolyan... elvileg az egyik legjobb barátja vagyok. Ő maga mondta ezt nekem. Bármikor, mikor rosszul érezte magát, mindig nekem panaszkodott, és mondtam neki nem is egyszer, ha bármi van, szóljon nyugodtan, találkozunk, beszélgetünk, megoldjuk a dolgokat, csak ne fojtsa el magában, mert az a legrosszabb. Mondtam neki, ha egyedül érzi magát, hívjon fel, és én ugrom, mert... barátok vagyunk. Ő maga mondta nekem, hogy senkire nem számíthatott még ennyire, mint rám. Akkor meg mi változott azóta? Mert valaminek kellett történnie... Még ha barátnője is van, ő maga mondta, hogy a legfontosabb embereket akkor sem fogja hanyagolni. Velem mégis ezt teszi. Ebből pedig arra következtetek, hogy nem vagyok neki fontos. De az voltam neki, és valami változott, de persze nem tudná megmondani, hogy mi. Tényleg mindig megtettem mindent érte, felajánlottam, hogyha bármi van, megpróbálok segíteni és mellette leszek... az már nem az én bajom, hogy nem mindig keresett meg. Persze, nem is várom el, ő tudja, kivel akar beszélni a bajairól, de tudja jól, hogyha minden kötél szakad, engem bármikor megtalál.

    De ha nekem volt rá szükségem... hol is volt ő? Pedig ő mondta nekem a barátságunk elején, hogy mindig mellettem lesz, ő lesz a támaszom, és bármikor, mikor visszazuhannék, ő majd megtart. Aha. Akkor most hol van? Nem mondom, hogy soha nem segített, mert ez nem igaz, mert igen, az elején még tényleg tök jókat beszélgettünk és tényleg segíteni próbált... De aztán... nem tudom... valamikor időközbe már csak azt vettem észre, hogyha valami problémám volt, ő mindig kerülte a témát, nem írt vissza, és egyszerűen nem törődött velem. Vagy megkaptam azt, hogy gyerekes vagyok, nőjek fel. Kösz. Eleinte azt hittem, azért nem értett meg engem soha, mert nem igazán ismerte az életemet, de szimplán annyiról van szó, hogy épp ésszel nem képes felfogni, hogy minden embernek más a baja, más problémája van és más idegesíti fel. Lehet, hogy egy adott helyzet valakinek csak egy apróság, de valakinek ugyanez a helyzet szívfájdalom. Az utóbbi időben úgy érzem, idegesítem őt, ami azért vicces, mert ő volt az, aki felkeresett, de mindegy is, nem az a lényeg. Hanem az, hogy bármi változott, bármi olyat tettem, ami zavarta vagy akármi, arról nekem miért nem szólt? Barátok vagyunk, vagy nem? Ismerjük egymást egy ideje, és annyit megérdemlek, hogy őszinte legyen hozzám. Elvégre is... ő hangoztatja folyton, hogy majd erről személyesen beszélünk, de érdekes, mire találkozunk, elfelejti és nem beszéljük meg. 

   Komolyan nem tudom, miért van ez... de egy barátság nem ilyen. Nem értem őt. Talán tényleg nem vagyok neki már annyira fontos, de akkor is lehetne őszinte, hisz mint mondtam, ennyi idő után ismerhetne, hogy tudja, nem sértődöm meg. Mindegy, én ezzel nem tudok mit tenni. Éreztem, hogy ez lesz, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog ez az egész dolog egy hónapnál tovább tartani. Miért is tartana? Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, és igencsak kilógok a korombeliek sorából, de akkor sem értem, miért kell így viselkednie. Mert ez fáj a legjobban tőle, hogy nem mond semmit, csak fokozatosan érzem, hogy eltávolodunk, és hiába is teszek bármit, hogy ezt megállítsam, ő nem törekszik erre. Talán észre sem veszi, mi folyik körülötte. 

    Mindenesetre ezt a rövid időszakot, ami jó volt, és élményekkel teli, mélyen magamba zártam és jó emlékként fogom megőrizni. Rövid volt, de szép, és erre mindig is így fogok tekinteni. De mellette akkor is ott lesz egy kicsi seb, egy apró fájdalom, ami soha nem fog elmúlni.