Néha nem értem az embereket. Elvárják tőlem, hogy őszinte legyek, és elmondjam, ha valami bánt.
És amikor veszem a bátorságot, és elmondom, nem kapok megértést. Csak néznem rám és ennyi. Semmi reakció. Talán még ők vannak megsértődve. Még csak nem is érdekli őket, mit mondok, mit érzek.
Persze, fordított esetben köteles vagyok meghallgatni, és megérteni, és az ő pártjukat fogni, különben jön a hiszti, a sértődés, hogy miért nem álluk mellettük, miért nem támogatom őket.
Most akkor hogy is van ez? Én hallgassak meg bárkit, és értsem is meg őket, de amikor én szeretném, ha valaki meghallgatna, akkor meg süket fülekre találok? És a végén én vagyok a rossz.
Így marad a némaság, és játszom a szerepemet, hogy minden rendben van és nincs semmi baj. Mi mást tehetnék? Az embereket sose érdekli, mi van a másikkal.
Még ha gyűlölöm is magamban tartani a dolgokat, muszáj. Másként nem tudok túlélni. El kell nyomni, el kell temetni, nem szabad a problémákkal foglalkozni. Hagyni kell, hogy összegyűljenek, összetömörüljenek, csak legyen még több és még több, hogy aztán belülről felemésszenek, és egy napon vége legyen ennek.
Az emberek csak kihasználják egymást. Azt mondják, aki hagyja kihasználni magát, az meg is érdemli. Csak sajnos ez ellen nem mindig lehet tenni, mert van, amikor az ember ettől érzi magát élőnek. Mert csak ez jutott neki. Mert ha ezt nem kapja meg, nincs semmije.
De persze nem én foguk rosszul járni. Eljön még az a nap, amikor mások meg fogják gondolni, hogy talán nem így kellett volna viselkedni...
