Sziasztok!
Megint csak elszaladt az idő és én nem adtam magamról semmi életjelet. Azt hiszem, jobb lesz, ha ehhez hozzászoktok, mert sajnos nincs időm és energiám se pötyögni.
Eltelt ez az év is, rettentő gyorsan, mintha csak egyet pislantottam volna. Mostanában így telik el nálam minden. Néha olyan, mintha nem élném meg a pillanatokat, csak sodródnék az árral; ott vagyok, de közben mégsem. Ez kicsit elszomorít, de nincs mit tenni.
Ez az évem főként a munkáról szólt. Sokat dolgoztam, ami meg is hozta a gyümölcsét, előléptettek, aminek örülök, bár így még több a munka, és a heti 40 óra helyett, szerintem közel heti 50 órákat tuti dolgoztam. De legalább sikerült megszednem kicsit magam ahhoz, hogy egy régóta dédelgetett álmomat hamarosan meg tudjam valósítani: azt, hogy Koreába utazhassak pár hétre. Noha ez még mindig eléggé a jövő zenéje, de egy lépéssel már közelebb járok, és ennek nagyon örülök. :)
Szeretem a munkámat, még ha minden időmet el is veszi, szeretem a közösséget, ahol vagyok, ám azt az egyet sajnálom, hogy emiatt a barátaimmal, a családommal keveset tudok találkozni, arról nem beszélve, hogy magamra még kevesebb időt tudtam fordítani. Mondhatni semmit.
Ebben az évben nem sok minden történt velem. Mindig csak a munka és munka. Igazság szerint így, hogy most megálltam egy pillanatra és visszatekintettem az évemre, azt vettem észre, hogy a munka miatt elég sok mindenből kimaradtam és sok mindenkit elveszítettem. A barátaim nagy részével nem hogy nem találkoztam, de abszolút semmilyen kapcsolatot nem tartunk már. Az a pár ember, akik közel állnak hozzám, velük szintén 2-3 jó havonta ha tudok találkozni. Ez elég rosszul érint, és emiatt bűntudatom is van, mert részben én tehetek róla.
Rengeteget gondolkoztam év közben ezen, hogy jól van-e így, hogy nincs sok barátom vagy sem. Mert a munkám miatt nehéz találkozni bárkivel is, beszélgetni meg még inkább. Ha van is heti két szabadnapom, az hétköznap van; mégis melyik barátom találkozna velem hétköznap, ha akkor ő dolgozik, sulizik? Hétvégén meg én nem érek rá. Persze, ott az internet, üzenetben tudunk beszélgetni, de egyrészt nálam nincs ott napközben a telefon, este 9 után meg nincs energiám visszapötyögni mindenkinek. Fárasztó. És ha akad is szabad hétvégém, akkor se szeretek a barátaimmal találkozni, és nem azért, mert nem akarnék velük lenni, hanem azért, mert szívesebben töltöm az időmet az ágyban, sorozat nézéssel. Esélytelen, hogy emberek közé menjek, be a városba, és a nyüzsgés vegyen körbe, amikor a hét minden napján emberek között vagyok. Kell a pihenés, a csend, a nyugalom, amikor nincs körülöttem senki.
Szóval igen, részben az én hibám, hogy keveset vagyok velük, de ez az én részemről megérthető. De ott a másik fele, hogy a barátaim se kerestek, nem írtam, nem hívtak fel, hogy ugyan mikor érek rá, és fussunk össze, mert hiányzom nekik. Szóval... talán mégse kéne ezt sajnálnom annyira? Folyton magamat hibáztatom dolgokért, de közben ott van, hogy nem nekem kell mindig kezdeményezni.
Mindenesetre ez az év úgy, ahogy van, eltelt. Nem bánom, mert ez az állapot még mindig jobb, mint amikor nem dolgoztam. De úgy érzem, ez a másik véglet: hogy folyamatosan a munkába temetkezem. Nincs meg az a bizonyos arany középút.
És ezen szeretnék változtatni az új évben. Több időt szeretnék szánni a barátaimra. Több időt azokra, akikkel egy ideje nem beszéltem. Több időt szánni magamra: elmenni edzeni, egy kicsit sportolni. Megírni a Nightmare 3. évadát. Folytatni a koreai nyelv tanulását. Elmenni szórakozni, utazni, kikapcsolódni, új dolgokat megtapasztalni. Még nem tudom, mindre hogy lesz időm, de majd fokozatosan belerázódom. Élni szeretnék végre.
Azt hiszem, talán ezek a dolgok miatt érzem magam üresnek, magányosnak és érzem azt, hogy minden teljesen értelmetlen. A bejegyzés elején szerettem volna kiönteni a lelkemet, arról, hogyan érzem magam, de igazából felesleges. Ugyanúgy, mint az elmúlt években. Nem nagyon történt változás, csak kisebb dolgot. Jobban vagyok, de még mindig sokat kell gyógyulnia a lelkemnek. Bár kétlem, hogy valaha minden sebem begyógyul. A hegek mindig fájni fognak. Néha kezdem az érezni, hogy a boldogság az életemben csak plátói. Vagyis a teljes boldogság. Mert részben az vagyok. De sajnos nem nekem kéne változtatnom, hanem másoknak, de ugye ha beszélnék a bajaimról, senkit nem érdekelne. Az örök körforgás.
Úgyhogy én is beleesek abba a hibába, amibe mindenki: beletörődöm a dolgokba, azzal a különbséggel, hogy amíg mások tudnak változtatni saját akaratukból, addig nálam az a helyzet áll fenn, hogy nem nekem kell változnom. Ez van. Majd lesz jobb.
Remélem, mindenkinek kellemesen telt a karácsony, és remélem, hogy az új év is jól fog indulni! Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok nektek! Kitartást az élethez és fel a fejjel! ^^ Nem tudom még mikor, de igyekszem mielőtt jelentkezni ^^
Végezetül, a szokásomhoz híven itt hagyok pár dalt, amit ebben az évben szerettem meg és amit mindenkinek kötelező hallgatni!!!
Gyönyörű ez a dal. <3 Megsúgom, hogy amióta a Nightmare folytatásán ügyködöm, csak ezt a dalt hallgatom :D
Ez meg a másik, amit a Nightmare írása közben hallgattam/hallgatni szoktam :D
Nem tudom, kik ők, nem néztem még utána a bandának, de ez a daluk nagyon király :D
Velük dettó ugyanígy vagyok. Mostanság nem nézek utána az új bandáknak, de ez a dal nagyon ütős lett :D
Az egyetlen lánybanda, akik az elmúlt években debütáltak és engem megfogtak. Annyira más a hangzásuk, mint a többi lány együttesé, kicsit keményebb a hangzásuk és ez tetszik ^^
Azt hiszem, ehhez nem kell semmit írnom. Még mindig nem tudtam elfogadni a történteket... <3
