FT ISLAND KONCERT, csapatépítő stb.

Sziasztok!

Sajnos megint jó ideje nem adtam életjelet magamról, de egyszerűen nincs annyi időm, hogy leüljek és oldalakat gépeljek. Ha mégis akad szabadidőm, akkor pedig általában nem gép előtt ülök, ha mégis, akkor hulla vagyok és sorozatot nézek. xD

Nos.... augusztusban írtam, hogy lebetegedtem, és ez a betegség úgy egy hónapra le is döntött a lábamról. Elkaptam egy fertőzést, a mononukleózist, ami miatt jóformán egy hónapig nem tudtam semmit se csinálni. Heteken keresztül lázas voltam, vagy legalábbis hőemelkedésem volt, étvágyam alig volt, minden végtagom fájt, néha szédültem, ezért ki se bírtam kelni az ágyból, kedvtelen voltam, nem tudtam mit csinálni, csak feküdni és sorozatot nézni, bár sokszor ez is olyan nehéz volt. Néha-néha jobban éreztem magam egy-egy órácskára, akkor megpróbáltam sétálni menni és ilyenek, de hamar kifáradtam. Hetente jártam vérvételre, hogy javult-e az eredményem, mert amúgy gyógyszer nincs erre, vagyis annyira rosszul mégsem voltam, hogy antibiotikumot adjanak. De szerencsére fokozatosan jobban lettem, csak ugye dolgozni nem tudtam menni és hasonlók. Mindenesetre jobban vagyok, vagyis már meggyógyultam teljesen.^^

Szeptember közepétől pedig megállás nélkül dolgozok, szabadidőmben pedig otthon vagyok, barátokkal vagyok, és ehhez hasonlók. Mos mondjuk kicsit fárasztóbb volt a meló, mert ugye itt volt a glamour napok, utána pedig 120-130 kartonnyi árut küldtek, amit egy nap fel kellett volna dolgoznunk, de hát képtelenség volt, mivel átlagban 90-et szoktak küldeni és azt se lehet egy nap alatt feldolgozni. Mindenesetre úgy néz ki, kezd javulni a helyzet, mostanság nyugisabb napok vannak bent is.^^

Mostanság sajnos a magánéletem se fényes, kezdek besokallni, hogy itthon folyton mindent én csinálok, én takarítok, mosogatok stb, amikor jóformán heti kétszer vagy háromszor alszok itthon, akkor is csak azért, mert este 10 körül érek haza, minden másik napon a barátomhoz megyek munka után. Egyre inkább fontolgatom, hogy elköltözök innen, mert nem bejárónő vagyok. Itt vagyunk ebben a lakásban hárman, nővéremmel és lakótársammal, de csak én takarítok, és néha még egy csokipapírt is nehéz kidobniuk. Én meg szeretnék végre élni: dolgozni, és a jövőmet tervezni, a hobbijaimnak élni és hasonlók. Nincs nekem ahhoz se időm, se kedvem, se türelmem, hogy a szabadnapjaimat azzal töltsem, hogy itthon takarítok mások után.

Felnőtt ember vagyok, el kell kezdenem félretenni pénzt lakásra és egyéb dolgokra, arról nem beszélve, hogyha családot szeretnék egyszer alapítani, akkor az a következő tíz éven belül meg fog történni, és ez a tíz év igazából nagyon kevés ilyen téren. Fiatal vagyok és ki akarom élvezni az életet, nem pedig otthon idegeskedni és veszekedni másokkal, miért nem takarítanak. Belefáradtam ebbe, ez megy évek óta, ha valaki nem képes megváltozni magától, akkor nem fog, akkor nekem kell lépnem. 

Magamra akarok időt fordítani, arra, ami nekem fontos és jól esik, eleget szenvedtem mások miatt, és eleget kínoztam magam. Volt idő, amikor utáltam magam, amikor úgy éreztem, nem érdemlek meg semmit, amikor sosem leszek boldog, és sosem fogok kijönni abból a mély pontból, ahol voltam. De most úgy érzem, végre sikerült elindulnom egy jobb úton, boldog vagyok, és vannak céljaim, jobban is érzem magam és nem ostorozom állandóan magam, el tudom fogadni magam és kibékültem valamennyire magammal, ezt az állapotot meg csak úgy tudom megtartani, ha a saját dolgaimat tartom szem előtt, és nem másokat. És ha nekem ez az állapot nem jó, már pedig nem jó, mivel folyton idegeskedem itthon, és agyfaszt kapok, akkor lépnem kell. Nem kell elviselnem semmit se, ha nem akarok. 

Szóval ha nem történik változás, akkor lehet elköltözök, én legalábbis egyre jobban fontolgatom. 

De ugorjunk valami vidámabbra... Tegnapelőtt volt FT Island koncert, és igen, sikeresen eljutottam oda is és azt kell hogy mondjam, fantasztikus volt. *-* Hú, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, kicsit féltem tőle, mert nem ismertem annyira a számaikat, főleg nem az újakat, az új albumokat is előző este hallgattam meg, de nem csalódtam. Néhány számukat hiányoltam, főleg azokat, amiket imádok, de azok már nagyon régiek, valószínűleg azért nem játszották élőben.

Nos, a fiúkról nem sokat tudok mondani, mert elég hátul álltam a sorban, és nem sokat láttam belőlük, de csodálatosak voltak. Sokat ökörködtek a színpadon, nagyon szívatták egymást és szerintem nagyon közvetlenek voltak. Főként Hongki beszélt, de róla tudjuk, hogy hülye. Imádom azt az embert, annyira vicces,bár meglepődtem, hogy a hangja ennyire mély, a dalokon olyan gyerekes a hangja néha :D Bár az nekem még mindig nem fér a fejembe, hogy a teste azért kidolgozott, izmos, és a hangja is mély, de hogy a feje olyan, mint egy tizenöt évesé, az is biztos. XD Imádom az ilyen embereket =D

Sokszor elismételték, hogy nagyon tetszett nekik Budapest, de ezt láthattuk is, ugyanis az instagram fiókjukat telenyomták képekkel. =D Azt mondták, hogy mi tuti koreaiak vagyunk, mert túlságosan jól tudjuk a szövegeket. xD Egyszer a fordítóval is "veszekedésbe" kezdett, mert amíg ő tök hosszan beszélt, a fordító pár szóval le tudta fordítani, mit mondott, és Hongki megkérdezte, hogy ilyen rövid szavaink vannak, vagy a tolmács nem ad tovább mindent XD

Aztán... mi volt még =D Ja, igen többször kértük, hogy táncoljon Hongki, de mindig mondta, hogy nem tud, nem akar táncolni, hagyjuk már ezzel békén. XD Meg mondták, hogy kicsit féltek, hogyan fogjuk fogadni őket, hisz ugye a kpopon belül nem olyan elterjedt a hangszeres banda, akik ráadásul kicsit keményebb zenét játszanak, de nagyon meglepődtek, hogy milyen hangosak vagyunk és hogy megállás nélkül tombolunk, meg folyton fent van a kezünk a levegőben. Mondták, hogy sokkal hangosabbak vagyunk az orosz rajongóknál (előző napokban ott voltak koncertezni), és ezen is meglepődött. Ezt mondjuk sok együttes elmondta, hogy hangosak vagyunk és tudunk bulizni, de nem csak kpop bandák, hanem úgy más bandák is :D

Huh... öhm... Volt olyan is, amikor a koncert végefelé sört kaptak, és mi meg elkezdtük kiabálni nekik, hogy pálinka, mire megkérdezték, mi az, a tolmács meg lefordította, hogy ez egy nagyon híres magyar alkoholos ital, erre Hongki is felpattant, hogy hol van ilyen, hozzanak a szervezők, miért nem hoztak már nekik ilyet XD Szóval nagyon király volt :D

A Memory közben emeltük a magasba a kis transzparenseket, amin az állt, hogy "Addig várakoztam, amíg eljöttél", és megkérdezték, tudjuk-e, mit jelent, és mondtuk, hogy persze, és annyira látszott rajtuk, hogy meghatódtak. Tökre meglepte őket, hogy mi is készültünk neki ilyennel, és azt mondták, vissza jönnek még, vagyis mindenképpen szeretnének. Tudom, ezt minden koncerten elmondják, de akkor is. Remélem, így lesz :) 

Összességében tényleg nagyon jó volt, újabb élménnyel gazdagodtam, és még most is olyan hihetetlen ez az egész. Ez volt már a negyedik kpop koncertem, de mindegyik koncert után azt érzem, hogy csak álmodtam, pedig nem, megtörtént. Annyira messziről jönnek és tudva, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy látom őket, annyira álomszerűnek tűnik. De mégis ezek azok a pillanatok, élmények, ami hihetetlen nagy erőt tudnak adni nekem, és feltöltenek energiával. *-* <3 

A szervezéssel nekem megint gondjaim voltak, főleg a sorba állítással. Mondjuk a sorszámosztás is nagyon lassú volt, másfél óra alatt jutottunk el a sorszámunkig, de mindegy. A sorba állítás katasztrófa volt, mindenki keveredett mindenfelé, semmit nem is lehetett érteni abból, amit mondtak a szervezők, mert teljesen elől álltak. Szerintem azt kellett volna, hogy valaki bemegy a tömeg közepére meg a végére, és ott is irányítja az embereket, plusz nekik kellett volna sorba állítani az embereket. Bár ez utóbbi a végén sikerült szerencsére. Mondjuk a rajongók is ott tököltek, álltak egy helyben, és nem mozdultak semerre, meg se mertek senkit kérdezni, hogy mi a sorszámuk, hogy nagyjából belőjék, hol állnak és ilyenek. Fhú, katasztrófa volt. Szerintem mondjuk alapból a sorszámozás is hülyeség, én hagynám, hogy mindenki tolongjon, így mindenkinek ugyanannyi esélye lenne az első sorért. Azért, mert valaki drágábban vette a jegyet, szerintem nem kellene, hogy feljogosítsa az első sorért, az elég lenne, ha a pacsizásra meg a közös képre vonatkozna. De ezt sajnos a koreai szervezők hozták így, amit el kell fogadni, na mindegy. =/

Röviden és tömören ennyi, összességében nagyon jó volt. Vettem magamnak egy lightsticket, amire nagyon régóta vágytam már, úgyhogy most boldog vagyok *-* Kicsit eláztam hazafelé, mert szakadt az eső, de megérte^^

Másnap félben pedig mentem csapatépítőre, ami szintén nagyon jó volt. Aqua worldben voltunk, életemben először voltam ott, de annyira jól esett pancsolni, meg csúszdázni. Megállás nélkül csúszdáztunk két órán keresztül, mindent kipróbáltunk, amit lehetett és úristen.*-* Vissza akarok menni. Olyan meleg víz még a lakásban sincs, mint ami ott volt. XD

Aztán miután fürödtünk egyet meg elkészültünk, elmentünk a Trófeába enni, és te jó ég, én életemben nem ettem ennyi mindent. Ettem túrós csuszát, marhapörit, joghurtos-fahéjas csirkét, fűszeres csirkét, csomó salátát, burgonyafánkot, desszertnek ettem citromos sütit, valami csokisat is, meg sajttortát, ittam koktélt meg pezsgőt és más nem jut az eszembe. Úgy teleettük magunkat, hogy az valami hihetetlen. Alig bírtam mozdulni utána, aztán meg este egész végig fájt a hasam. xD De megérte, nagyon jó volt :D 

És ennyi. Röviden és tömören ennyi minden történt velem. Ja, nem, koncert előtti napon, 21-én feljöttek anyuék hozzánk Pestre, és tartottunk egy családos napot ^^ Tavaly voltunk így együtt utoljára, hogy mind az öten együtt voltunk. Kicsit rossz érzés, hogy ilyen keveset találkozunk és látom őket, de sajnos erre fel kellett készülni, hisz felnőttünk, és mindenki megy a saját útján.

Szóval ennyi volt. Nem tudom, hogy legközelebb mikor jelentkezek, de majd írok, ha tudok ^^

Búcsúzóul pedig itt van 2 videóm, amit a koncerten csináltam ^^ 

PUPPY ^^ Olyan jót lehetett erre tombolni :D

WIND *-* Ezen majdnem elsírtam magam =(

Ennyi lettem volna ^^ Legyetek jók! ^^

Life is changing.

Jó ideje nem jelentkeztem már, aminek főként az az oka, hogy egy csepp időm nincs szinte semmire. Most, hogy megbetegedtem és betegszabadságra mentem, gondoltam, adok életjelet magamról, még így is, hogy jelenleg zombinak érzem magam.

Egy hónappal ezelőtt felmondtam a munkahelyemen, mert egyszerűen túl sok volt. Egy használtruha boltban dolgoztam két hónapig, ami majdnem rá is ment az egészségemre meg úgy mindenre, tekintve, hogy semmi szabadidőm nem volt.
Kezdjük azzal, hogy sokszor reggel 9-re kellett menni dolgozni, és örülhettél, ha este 8-kor (vagy esetleg 7-kor, de ez igen ritka volt) hazamehettél. Amúgy este 9-ig volt munkaidő, amire még ráhúztak jó fél meg egy órákat, ami ugye takarítással telt. Természetesen reggel is volt takarítás. Mindehhez a napi 10-12 (néha 13 órás) munkához csak fél óra ebédszünet járt. Eléggé embertelen körülménynek számít ez, nekem az állandó állástól iszonyatosan fájtak a lábaim, nagyon megviselte őket, pedig járok edzésekre, sportolok, szóval nem kellene, hogy ilyen bajom legyen. Nyilván mivel hulla fáradt voltam mindennap és későn értem haza, semmi időm nem maradt másra, a barátomra, a barátaimra, a hobbijaimra, kikapcsolódásra. De úgy voltam vele, hogy jó ez, idővel biztosan megszokom, úgyis emlegették, hogy csak a nyár ilyen húzós.
Végül azon buktam ki igazán, amikor megkaptam az első teljes fizumat és jó 20 ezerrel kevesebbet kaptam, mint ígértek, plusz a munkabér papíromat oda se adták. Ekkor döntöttem el, hogy én felmondok, és mivel ismerősöm által szinte azonnal találtam is máshol munkát, így el is jöttem napokon belül.

Azalatt a két hónap alatt, míg ott voltam, négy ember ment el, és miután én is eljöttem, úgy tudom, még egy ember felmondott. Azt hiszem, jól döntöttem, hogy nem maradtam ott. 

A mostani munkahelyemen egy fokkal jobb a helyzet, nem kell takarítanunk se reggel, se este, és napi 9 óra a munkaidő, amiből egy óra szünetünk van. Időm így se sokkal több van, de nem fáraszt le annyira, és a lábaim se akarnak leszakadni mindennap, ami azért jó^^

Szóval lényegében emiatt nem jelentkeztem sokáig, kellett szoknom az új helyet és hasonlók. Egyébként terveim közt szerepel, hogy októberben megcsinálom koreaiból a középfokú nyelvvizsgát, habár nem fogok tudni tanfolyamra járni sajnos. Vettem egy új telefont magamnak, mivel a régi már igencsak tönkrement és lassú volt, továbbá tervezek menni FT Island koncertre októberben, ha minden igaz, ma már meg is veszem a jegyemet. ^^ Ó, és voltam múlt hónapban Omonán, egy kpopos buliban, iszonyatosan jó volt. Úgy mennék oda megint, de hétvégén sajnos nem biztos, hogy tudok menni. 

És... nem is tudom, mit kellene még mesélnem. El vagyok, élek, tervezgetem a kis életemet, lépésről lépésre, azt hiszem, most elégedett vagyok az életemmel :)

Hát, ez a bejegyzésem nem sikerült hosszúra, de talán nem is baj. Nincs erőm írni, inkább megyek és alszom egyet, hátha akkor jobban leszek.^^

Sziasztoook^^

Cím nélkül.

Elegem van mindenből.

Leginkább az ígérgetésekből. Mindegyik ígéret hazugság. Az emberek folyton hazudnak. Meg kellene ezen lepődnöm? Nem teszem. Így nőttem fel, hazugságok között, amiknek az elején még bedőltem, de idővel rájöttem és megtanultam, hogy bárki bármit mond, legyen az a hozzád legközelebb álló személy, soha nem hihetsz neki. Sajnálom, de nem tudok bízni az emberekben, és ez nem az én hibám. A bizalmamat még valamikor gyerekkoromban eljátszották, innentől kezdve pedig hiába akarok bízni bárkiben is, sosem fogok tudni teljes mértékben hinni az illetőnek. És így élni iszonyatosan nehéz és kimerítő. Néha még saját magamban sem bízhatok, de ez már más kérdés.

Soha, semmi nem fog változni. Ezt tudtam már akkor is, és most is. Tudtam, hogy teljesen mindegy, hogy dolgozni fogok-e, vagy sem, amit ígérnek, hogy "Jaj, majd ha lesz munkád...", ezek a mondatok semmit nem érnek.

Változott a helyzet?

Ugyan, dehogy. Miért is változott volna? Hisz én vagyok az, akinek mindig mindent el kell viselnie, akinek soha semmi baja nem lehet, nekem soha nincs miért aggódnom, mert túl könnyű az életem, és ha lenne is bajom, az egyáltalán nem olyan fontos, mint más baja. Ja, csak nem vagyunk egyformák, ami nekem baj, az lehet másnak nem, és fordítva is... De ezt persze mit számít, ebbe valahogy senki nem gondol bele soha.

Mégis miért hiszi mindenki azt, hogy nekem tökéletes az életem? Azért, mert nem beszélek a bajaimról, még nem az. Iszonyat sokat szenvedtem az életem során, talán többet is, mint kellett volna, de soha nem panaszkodhattam. Miért is kéne panaszkodnom? Miért is kellene akárkinek elmondani a problémáimat? Ami megtörtént, megtörtént, nem fogom elmondani senkinek, senkinek semmi köze hozzá, de ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt velem mindig és van is.

Nem, ez nem hiszti. Ez csupán nálam már az az állapot, amikor nem vagyok képes többé magamban tartani a dolgokat.

Nem szeretek másokat terhelni a problémáimmal, mert ha elmondom, senki nem érti meg és furcsán néznek rám, és nem is akarnak segíteni. Pont ezért nem vagyok hajlandó semmit elmondani senkinek, mert ha el is mondom, nem érkezik válasz, csak a döbbenet, hogy "Úristen, hogy bírtad ezt ki? Jaj, te szegény..." Sajnálatra nincs szükségem, köszi. És ha elmondom a bajaimat, a helyzetem nem fog változni.

Nehéz így élni. Mondhatni hazugságban. Nem mondhatom el senkinek soha, ki vagyok, soha senki nem lehet az életemben, aki igazán megismerhetne. Mert nem tudna megismerni. Nem lenne hajlandó befogadni azt a sok rosszat, amin keresztül mentem. Az emberek azt hinnék, hogy kitalálom, felnagyítom a dolgokat, a saját problémáimat, de nem... Minden olyan hatalmas, mint amilyennek látszik. De ezt úgysem értenék meg, éppen ezért kell csendben maradnom.

De vajon, ha túl sokáig nyom el az ember valamit magában, meddig fogja bírni? Milyen következményei lesznek? Mert lesznek. Mindig van következmény. 

Az én esetemben talán már el is kezdődött. Már gyerekként elkezdődött, de aztán végül sikeresen leküzdöttem. Most ismét visszatért... talán más formában... talán pont ugyanúgy.... Ki tudja?

És ha megtörténik, akkor meg mindenki csak nézni fog, hogy ők ezt nem gondolták volna...

Csak ki kéne nyitni az embereknek szemüket. Minden előttük van. Nem titkolok semmit, mert látni lehet. De nem hajlandóak látni. Csak azt látják, amit akarnak, és az nem a valóság.

Felesleges minden. Ma így érzek, holnaptól pedig ismét azt fogom tettetni, hogy minden rendben. Mert így a legjobb mindenkinek.

B.A.P. KONCERT *-*

Sziasztok!

Egy hét elteltével úgy érzem, ideje írnom egy újabb megvalósult álmomról. Korábban sajnos nem tudtam jelentkezni, mert a vasárnapi koncert után meglátogatott az öcsém és a tervezett másfél-két nap helyett végül négy napot itt maradt, utána pedig a legjobb barátnőmék jöttek fel hozzám, szóval egy csepp időm sem maradt semmire. Nagyon fáradt vagyok, nem igazán vagyok kipihent, ráadásul ma haza kell utaznom, mert holnap orvoshoz kell mennem, és kedden már jövök is vissza, mert órám lesz, szóval.... nem most lesz az, hogy aludni fogok. 

Mindenesetre.... B.A.P. koncert. Szerintem én még mindig nem tértem magamhoz, gyakran azon kapom magam, hogy csak bámulok, miközben a koncert eseményei pörögnek a fejemben. Lélekben ott maradtam, azt hiszem.

Aki ismer, az tudja, hogy a Block B és a B.A.P. is azon bandák közé tartoznak, akiket a debütálásuk óta követek, és akik átsegítettek a zenéjükkel a nehezebb időszakokon, valamint egyszerűen csak jól csinálják, amit csinálnak. Mindkét banda rajta van nálam a top5-ös (vagy inkább top10-es, mert túl sok bandát ismerek XD) listámon és számomra hihetetlen érzés, hogy idén sikerült mindkettő együttest látnom.

A koncert május 7-én volt, de én csak két nappal előtte vettem meg a jegyet, mert nem volt rá pénzem, és nem tudtam, el tudok-e egyáltalán menni. Bár több ismerősöm is felajánlotta, hogy kifizetik a jegyemet, és majd utólag megadom nekik, de ilyenekbe nem mentem bele, nem szeretek pénzt kölcsönkérni/kapni, főleg nem ekkora összegben. Így hát reménykedtem, hogy végül eljutok és szerencsére sikerült is. Azt hiszem, ha nem jutottam volna el koncerte, azt életem végéig bántam volna, hisz ez volt az első és nagyon valószínnű, hogy az utolsó koncert is, ahol láthattam őket. Három koncertet már kihagytam az életemben, mindhármat rettenetesen megbántam és életem legrosszabb döntései között tartom őket.

Szóval végül megvettem a jegyet, és a koncert előtti estén megbeszéltem két barátnőmmel, hogy találkozunk reggel és elmegyünk a sorszámunkért. Néhány óra alvás után találkoztunk is (izgultam annyira, hogy ne tudjak semmit aludni szinte XD), és körülbelül tíz körül, de lehet, hogy előtte már ott is voltunk a helyszínen. Még így is csak 184. voltam, pedig a legolcsóbb jegyet vettem és elvileg 9 órától volt sorszámozás. Kicsit csalódott voltam, amiért ilyen nagy számot kaptunk, de reménykedtem, hogy sokan jönnek még. (Azt hozzátenném, hogy öt kategóriában lehetett jegyet venni, mindegyik kategóriában volt sorszámozás, ezért mondom azt, hogy az én sorszámommal eléggé hátra kerültem.)

Miután megkaptuk a sorszámokat, elmentünk Burgerbe, és bevásároltunk, majd feljöttünk hozzánk enni meg pihenni és valahogy elütni az időt. Elég rossz volt ugyanis az időjárás, esett is az eső, én meg a helyszíntől közel fél órára laktam, úgyhogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Rengeteget beszélgettünk, közben anyummal is sikerült összevesznem, aki közölte üzenetben, hogy reméli, ez volt az utolsó ilyen az életemben és végre felnövök és keresek más szórakozást. Ezzel eléggé megbántott, és rosszul esik, hogy hét éve, amióta kpopos vagyok, még mindig itt tartunk, és nem értem ezt a felnövök dolgot se, elvégre is nekem ez egy hobbi, ez egy kikapcsolódás, egy szórakozás, nem értem, miért kéne mást keresnem helyette. Nem a nap 24 órájában csinálom ezt, zenét hallgatok és időnként sorozatokat nézek, de semmi más. Ez olyan, minthogy valaki a rock zenét szereti, vagy valaki imád olvasni. Én ebben teljesedem ki, ez hoz nekem örömöt az életembe, de emellett elég sok minden mást is csinálok, nem értem, miért kell ennyire idegenkedni a koreai kulturától. Merthogy ez az. És szűklátókörűség. Nem értem, miért nem lehet ezt végre elfogadni és békén hagyni vele. De mindegy is, erre felesleges kitérni.

Este ötre kellett visszamenni a helyszínre, akkor volt sorszám ellenőrzés. Amikor odaértünk, valahogy akörül tartottak a srácok egy rövidke próbát, amiből nem sokat láttunk, de Yongguk piros nacija olyan vicces volt. Mindenki sírt körülöttem, én meg a nadrágján nevettem. xD Közben találkoztam néhány rég látott ismerősömmel, sőt, olyant is láttam akivel eddig csak neten beszélgettem, bár nem mertem odamenni hozzájuk. 

A várakozás lassan telt, a szervezés egy kicsit szétszórt volt, ami főként abból adódott, hogy semmit nem lehetett hallani abból, amit a szervezők mondtak. Nem volt ugyanis megafonjuk vagy mikrofon, vagy bármi más, pedig a Block B koncertnél már lehetett ezt tapasztalni. Ez nagyon kellett volna, mert sok volt a fiatal lányka, akik összevissza mászkáltak, nem tudtak a seggükön maradni és fhuh... Szeretem a koncerteket, de a sok tinilány meg tud őrjíteni. Nem akarok senkit leszólni, de na. Mondjuk a szülők se voltak jobbak, mert például hatszor el lett mondva, ha nem többször, hogy ne álljanak a járdára, mert nem tudnak az emberek közlekedni, de két parc alatt megint odaálltak. -.- Néha olyan emberundorom tud lenni. :D 

Szóval a tájékoztatással gondok voltak, ráadásul elég szűkös helyen voltunk, és soha nem lehetett tudni, éppen melyik kategóriásokhoz szólnak. Mert az sem volt mindegy. Továbbá a sok külföldit se tájékoztatták, sokuknak mi mondtuk el, mit mondtak éppen. Egyébként volt kavarodás a sípokkal  is, amiket venni lehetett, meg egyéb dolgokkal kapcsolatban, de ebbe nem megyek bele, ennyire nem nagyon érdekeltek a dolgok, meg nem is nagyon voltam ott napközben, nem tudom, mi zajlott pontosan. 

Aztán lassan eljött a beengedés ideje. Itt is volt kavarodás, mindenki ment amerre látott, mert előbb akart bejutni. Megértem, hogy elől akar állni, de akkor jöjjön korábban sorszámért, és nem lesz ilyen probléma. Szerencsére tényleg sorszámok alapján engedtek be minket, sorba is állítottak minket. 

A helyszín elég jó volt, függetlenül attól, hogy kicsi volt a színpad, és hátul álltunk, a sima jegyesek között valahol a 6-7. sorban (koncert végén valahol a harmadik sorban szobroztam^^), de így is elég közel voltak a fiúk, jól lehetett mindent látni. Szerencsére az idő is jó volt, nem esett az eső, egészen meleg volt az időjárás, főleg a tömeg közepén. Sokan is voltak, nem tudom pontosan, mennyien, de körülbelül annyian lehettek, mint Block B-n, azaz olyan ezer ember biztosan volt. 

Nyolckor kezdődött a koncert, először valami DJ srác csapatta a zenét, és felpörgetett minket, ami jó volt, de sokan csak álltak és néztek. Egyébként kicsit rossz volt, mert előttem két marha magas csaj állt, és nem sokat láttam tőlük, de a koncert felénél már kicsit arrébb kerültek, mert ütögettem meg lökdöstem őket annyira, hogy arrébb menjenek. :D 

Aztán a B.A.P. is színpadra lépett.... És itt nem tudok mit nyilatkozni. Az egész, amit láttam, nem lehet szavakba önteni, ezt át kell érezni. Sokan nem szeretik a koreai zenéket, amivel nincs gond, de az egyszer biztos, hogy a koreaiak azok, akik az egyik legeslegjobb koncerteket tudják adni. Ők azért adnak a színpadik előadásra rendesen, és huh. Tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ott álltak a színpadon, én meg hol csak álltam, és arra gondoltam, hogy ilyen nincs, ez csak álom, hol pedig ugrálva meg csápolva velük együtt énekeltem a szövegeket. Isteni volt, egyszerűen hihetetlen. Mintha csak megállt volna az idő, annyira felszabadító érzés volt. Azokban a percekben tényleg nem gondoltam semmi másra, csak rájuk és átadtam magam a zenének, buliztunk egy jót, és minden probléma, gond eltűnt, mintha nem is lettek volna. Istenem, bár megtapasztalhatnám az életemben ezt hetente, komolyan nem lenne sose semmi bajom, mindig jókedvű lennék, tojnék minden rosszra, könnyen venném sz akadályokat és sose lennék depressziós. Annyi erőt tudtak adni abban a két órában, hogy azt el nem tudom mondani. Ez olyan, amit át kell élni. 

A srácok nagyon közvetlenek voltak egyébként, sokat beszéltek hozzánk, magyarul is, és koreaiul is. A magyar kiejtésük nagyon édes volt, nem tökéletes, de érthető, ellenben Zelo a "kiabáljatok"-ot nagyon tisztán és szépen ejtette ki. Állandóan mondogatták, hogy szeretlek, koreaiul is megtanították nekünk valami tájszólásban ezt a szót, de erre nem emlékszem már. Nagyon sokat ökörködtek egyébként, egymást kergették a színpadon, meg csapkodták a másikat törölközővel, és hasonlók. A rajongók közé is dobtak törölközőt, voltak, akik összevesztek, erre elkezdték, hogy ne veszekedjetek, van még törölköző, kaptok még. Meg kő-papír-ollóval döntötték el, melyik lányhoz kerüljön a törölköző. Nagyon jó volt, tényleg élveztes volt az egész. 

Színpadra is hívtak fel rajongót. Ugye meg volt adva a dress code, és akinek a ruhája tetszett nekik a legjobban, azt hívták fel. Sajnáltam, hogy az első sorokból választottak valakit, mert jó lett volna, ha hátul minket is látnak, de persze nem lehet minden embert egyesével végignézni. Az a beszélgetés is nagyon édes volt, amikor mondta Daehyun, hogy reméli, hogy a lány barátja nem fog haragudni, ha egy kép erejéig ő maga lesz a barátnője. De hogy akkor is mit hülyültek a színpadon, eszméletlen.

Szóval tényleg jó volt. Nem tudom, mit meséljek még. Elmondták, hogy most először vannak itt nálunk, de nagyon tetsztt nekik és szeretnének visszajönni. Tudom, ezt minden országban elmondják, de akkor is. Remélem, tényleg visszajönnek. Azt is mondták, hogy sajnálják, hogy sokat hibáztak, de nagyon fáradtak már (ez volt a turnéjuk negyedik állomáa, nem is csodálom amúgy). Szerintem amúgy nem voltak észrevehetőek a hibák, vagy ha mégis, az se baj, hisz pont ettől tökéletes egy koncert, ráadásul ők is emberek, hibázhatnak és pont ettől lesz élethű és igazi az egész. Időnként az első sorokban lévő rajongóktól elvették a telefonjukat és csináltak képeket magukról a színpadon, aztán visszaadták, úgyhogy tényleg fergeteges volt a hangulat. Volt konfetti eső, többször is, ez is annyira király volt, sokat dobott az előadáson. 

Sírni nem sírtam, ellenben amikor Zelo szólózott, meg a lassabb dalaikon majdnem bőgtem. Főleg a wake me upon. Az a kedvenc dalom tőlük és re jó ég, attól a daltól kirázott a hideg. Amúgy megtanították nekünk az egyik koreográfiájukat is, az is annyira menő volt, és utána azt táncoltuk velük közösen, hatalmas volt. :D 

Egyetlen negatívum, hogy régebbi dalaikat nem adták le, pedig azokat jobban szeretem. Meghallgattam nemrégiben az új albumjaikat is, de nagyon kevés dal fogott meg sajnos, a régebbi, ütősebb dalaikat jobbak.Hiányoltam nagyon a Powert és a Warriort, szerintem ezek mehettek volna, tipikus parti dalok, amiket tutira ismer mindenki, és ha valaki azt mondja, hogy B.A.P, akkor ezek a dalok azok, amire először gondoltam. Meghallgattam volna még egy Unbreakablet és egy Yongguk - I remembert is, esetleg egy Zelo-Yongguk - Prayt, de ez a legkisebb bajom.

Úgyhogy... összességében ez egy felejthetetlen emlék lesz, és nehezen fogja szerintem bármelyik előadó lepipálni őket. Nagyon sajnálom, hogy hamar vége lett, de remélem, jönnek még, vagy ők, vagy más kpop banda. Tényleg hatalmas erőt tud adni egy-egy ilyen koncert. 

Talán ennyi az, amit el szerettem volna ezzel kapcsolatban mondani. Most még mindig olyan árt érzek magamban, de majd elmúlik. Azóta egyébként nem hallgattam a dalaikat, csak a wake me up-ot, de az most amúgy is a jelenlegi érzéseimet fejezi ki.^^

Remélem, hogy akik ott voltak, szinték élvezték és hasonló élményeket tapasztaltak, akik pedig nem jutottak el, remélem, hogy egy napon el fognak.^^

Köszönöm annak, aki elolvasta.

További szép napot^^

Amikor a fiúk magyarul beszéltek *-*

Wake me up *-*

I guess I need you daluk. Hát ezen meghaltam^.^ 

Pray.

Mostanság egyre többször érzem azt, hogy nem bírom tovább. Nem bírok úgy élni, ahogy most. Megszabva, hogy mit csináljak, hogy nem én vagyok ura a saját életemnek, hogy mindenki meg akarja mondani, mi a jó nekem, milyen ember vagyok, hogy aszerint kell cselekednem, ahogy mások elvárják vagy ahogy a legkisebb veszekedés keletkezzen (Hű, ez a mondtad elég furán jött össze, na mindegy :D). Gyűlölöm ezt az egészet.

Tudom, hogy mindenkinek egy élete van, és úgy kell élnie, ahogy neki jó, hisz saját magunk tudjuk, mi a legjobb nekünk. Ha pedig más meg akar minket változtatni, azzal nem kell foglalkozni. És igen, próbáltam is, de amikor közvetlen a fejed mellett, naponta többször is ezt hallgatod, akkor egy idő után már te magad sem tudod eldönteni, hogy ki is vagy valójában.

Sokszor én sem tudom. Tényleg az vagyok, akinek én hiszem magam, vagy saját magam csapom be? Honnan tudjam, hogy a másiknak van-e igaza, és nem nekem? 

Azt tudom, hogy ahol most vagyok, hogy aki most vagyok, az nem én vagyok, és nem akarom ezt folytatni. Miért ne járhatnám a saját utam? Miért nem lehetnek nekem is lehetőségeim? Folyton ezt hallgatom, hogy én nem dönthetek, hogy én nem választhatok, fogadjam el, ami van és kész. Miért kellene? Ki mondja meg, hogy mit kell tennem és mit nem?

Nem szabadna elhinnem azt, amit mondanak, nem szabadna hagynom, hogy irányítsák az életemet. De túl régóta tart, és ha meg is próbálok ebből kitörni - mert már nem egyszer próbáltam meg - a vége úgyis az lesz, hogy visszakényszerítenek oda, ahonnét elindultam. Egyedül nehéz megbirkózni bármivel is. 

Sokat gondolkozom mostanában, és mindig arra jövök rá, hogy ez nem mehet tovább, mert súlyos következményei lesznek. Ami talán már el is kezdődött. Van ez a betegségem, ami még mindig tart, már három hónapja, és nem javul... ráadásul rengeteget fáj a fejem, újonnan a gyomrom is, és a folytonos rémálmaimról már ne is beszéljünk. Nem szeretem diagnosztizálni magam, de elképzelhetőnek tartom, hogy ezek mind pszichésen jöttek elő. Miért ne lehetne? Amikor kollégista voltam, közel másfél évig fájt a fejem, egyhuzamban, hol kevésbé, hol annyira, hogy sírva fakadtam. Akkor megjártam egy csomó orvost, és senki nem tudta megmondani, mi bajom van. És mi adj isten, amikor kiköltöztem a koliból, elmúlt a fejfájásom. Most gyakorlatilag ugyanaz zajlik le, mint akkoriban, csak más emberekkel és más helyszínen.

Nem kellene hagynom, hogy így legyen, de a probléma az, hogy erről még beszélni sem tudok senkinek. Mégis ki hinne nekem? Ha elmondanám, mindenki csak hisztisnek és kényesnek tartana. Akinek meg elmondtam, az mivel jött? Hogy viseljem el, próbáljak alkalmazkodni, legyek megértő, kössek kompromisszumot. Mi a szarért kellene nekem alkalmazkodni és megértőnek lennem, és ehhez hasonlók? A másik fél miért nem tud alkalmazkodni, és megértő lenni, miért csak tőlem várják el? Kompromisszum? Mintha nem próbáltam volna meg még soha, hogy a másik féllel vagy felekkel leültem volna beszélni, hogy oldjuk meg a helyzetet. De mi lett a vége? Ugyanaz. Egy rövid ideig működött, aztán visszatértünk ugyanoda.

És az a baj, hogy ez nem most kezdődött, ez nem az elmúlt hónapok alatt történt. Ó, ugyan, hagyjuk már! Ha csak ilyen rövid ideje tartana, akkor én sem panaszkodnék, hogy nem bírom tovább, hanem újra és újra porbálkoznék, azon lennék, hogy megoldjuk a helyzetet, hogy megtaláljuk a megoldást.

De az istenért is! Ez évek óta húzódik! Az elmúlt évek halmozódtak fel bennem, kisebb-nagyobb dolgok amikről sosem szóltam, mert felesleges volt, mert ha minden apró dologért felemelném a hangom, akkor nevezhetnének hisztisnek. De nem, elég sok mindent eltűrtem, próbáltam szemet hunyni a legtöbb dolog felett, de ember vagyok, nekem is elegem lehet egyszer, nem? Miért kell nekem mindent elviselnem? Lehet, hogy közel sem olyan fontos dolgokon akadok fenn, mint mások, nálam is vannak sokkal rosszabb sorsú emberek, de attól még nálam is betelik a pohár.

És egyre inkább úgy érzem, hogy már nagyon tele az a bizonyos pohár, hamarosan túl is fog csordulni. A kérdés, hogy ennek hangot fogok adni, és totál kikelve magamból adom tudtára mindenkinek, hogy elegem van, vagy szép csendesen teszem tönkre magam. 

Gyűlölöm. Ezt az egészet gyűlölöm. Csak egy béna példa, mit kell elképzelni: nekem kell mindig mosogatnom, de ha szóvá teszem, hogy más miért nem csinálja meg, akkor le vagyok szidva, hogy mégis mit képzelek magamról, hogyan merek én ellenkezni, meg kiakadni ezen. Ez teljesen természetes, hogy nekem kell megcsinálnom. Ha meg véletlenül elfelejtem megcsinálni, mert nem volt kedvem, vagy időm rá, ne adj isten beteg voltam és ki sem keltem az ágyból, akkor is le van ordítva a szép kis buksim, hogy én ezt hogyan gondoltam. Nem tudom, miért olyan egyértelmű, hogy mindent nekem kell megcsinálnom, másnak meg nem. Most ez normális? Nagyon nem. És az ilyen és ehhez hasonló dolgokon újra és újra át kell esnem, veszekednem kell, és a végén mindig én leszek a hibás meg a hülye. 

Ha pedig "lázadni" merek, és csak egy kicsit is megmutatom a világnak, mit érzek, ha előállok a sötét gondolataimmal, amik nem is olyan sötétek, mert nálam teljesen normálisak, napi szinten ilyenek járnak a fejemben, akkor meg aggódnak értem, vagy elfordulnak tőlem, furcsán néznek rám, hogy mégis mi borított ki ennyire, hisz sosem volt semmi bajom, tökéletes életem van, nincs semmi, ami bántana, vagy fájdalmat okozna, és arra gondolnak, biztos egyszeri alkalom, majd lenyugszom. A másik fele meg azt hiszi, megjátszom magam. Köszi, tényleg. Miből gondolja ezt akárki, hogy ez egyszeri alkalom? Miért ne lehetne valami, ami régóta tart? Miért lettem volna köteles beszélni bármiről is, ami bántott, vagy rosszul esett? Azért nem tettem, hogy megóvjak másokat. Miért panaszkodjak minden hülye dolog miatt? Az ilyen reakciók miatt tartom meg magamnak a dolgaimat. Mindig nekem kell alkalmazkodnom, és megértőnek lennem, de mások mintha nem lennének képesek erre.

És ami mindezek mellett a legrosszabb, hogy a külvilágnak azt kell mutatnom, hogy minden rendben. Az egész életem szinte egy színpad, ahol folyton el kell játszanom, hogy jól vagyok. Persze, vannak boldog részei, és van, amikor önmagam tudok lenni, de amúgy ez nincs így. De emelt fővel elviselem, mert ha valaha el is mondanék bármit, senki nem hinné el, és én lennék az, aki egyedül marad. Egyszerűbb elfordulni, és nem tudomást szerezni, mint segíteni.

Ha pedig valaki megkérdezné, mi a baj, miben segíthet, ha valakit egyszer is, őszintén érdekelne, mi van velem, akkor nagy mosollyal azt válaszolnám, hogy minden rendben, jól vagyok, élem a saját kis életem.

Beautiful liar

Néha elgondolkodom, milyen lenne csak úgy egyik napról a másikra eltűnni. Máskor átkozom magam, amiért ilyen hülyeségek jutnak az eszembe, hisz fordított esetben én se szeretném, hogy ez történjen mással.

Újonnan megint ott tartok, ahol évekkel ezelőtt. Ugyanazok a gondolatok, amik megrémisztenek. Azt hittem, ebből már kinőttem, de vajon ebből ki lehet nőni? Hisz nem változott semmi. Ha őszinte akarok lenni, akkor csak más emberek közé kerültem, de attól még minden ugyanaz maradt.

Pont tegnap mondtam egy ismerősömnek, hogy kinőttem ebből. Ma meg azon kapom magam, hogy ugyanaz a kérdés forog a fejemben, mint anno. Tehetek ez ellen valamit? Vagy ez valami olyasmi, ami egy életen át végigkísér?

Kilépnék ebből, de nem rajtam múlik.

Boldog vagyok. Akkor miért tartok megint itt?

Tényleg boldog vagyok? Vagy csak magammal hitetem el?

De egy részem tényleg boldog. Akkor miért esik olyan sok minden nehezemre? Miért vagyok ott, ahonnét menekülni akarok? Azt hittem, megszabadultam ettől.

Igazság szerint tudom a választ, de nem befolyásolhatom, hogy minden úgy legyen, ahogy én szeretném. Ha úgy lenne, nem lennének ilyen problémák. De az emberek... az emberek önzőek, és csak magukra gondolnak. Nem figyelnek a környezetükre. Vagy csak nem akarják észrevenni, ami a szemük előtt van?

Hisz minden olyan nyilvánvaló, nem? Én sem tudom elrejteni az érzéseim, de ezekszerint mégis ilyen jól menne? Hibáztathatok ezért bárkit is? Aki eléggé ismer, az miért nem veszi észre? Aki pedig nem ismer még, őket vajon hibáztathatom? Vagy inkább magamra kellene haragudnom? De miért is kellene magamra haragudnom? Ez nem rajtam múlik.

Itt vagyok, de közben mégsem.

Tényleg nem értem ezt az egészet. 

Annyi mindent tudnék még írni, de úgy érzem, teljesen felesleges. Minden felesleges. Az ember mondhat akármit, panaszkodhat, elsírhatja a bánatát, világgá kürtölheti, ami fáj neki, senki nem fogja meghallani. Senkit nem fog érdekelni. Senki nem lesz kíváncsi rá. Csak figyelmen kívül hagyják.

Mert mindenki csak magával törődik.

Így nem marad más, csak a némaság és a hallgatás.

És a végén te magad leszel a hibás.

"Ez egy gyönyörű hazugság

Az utolsó hazugságom

Akkor is, ha annyira fáj, hogy meghalok

Érted maszk mögé rejtem magam"

Emlékek között.

Sziasztok!

Emlékeztek még arra a januári bejegyzésemre, amiben azt ecsetelgettem, hogy ráakadtam a naplóimra, és hogy csak az egyiket tudtam kinyitni, mert a többihez nem volt kulcsom?

Nos, a mai nap úgy döntöttem, hogy nagytakarítok a szobámban, és átrámolok mindent, kidobom, ami nem kell és hasonlók. Az egyik dobozban megtaláltam azokat a bizonyos kulcsokat...

A naplóimat nem mertem még kinyitni, de valószínűleg, amint végzek a takarítással, és merítek elég energiát, bele fogok olvasni. De nem is ez most a lényeg, hanem abban a dobozban megtaláltam az össze kulcstartómat, amikhez rengeteg emlék köt, és... nem tudom, ezen elsírtam magam. 

Ott van az a kulcstartóm, amit még egy novellaíró verseny alkalmával nyertem 2014-ben, ami számomra nagyon fontos verseny volt. Több olyan író is indult, akikre felnéztem/felnézek a mai napig, sőt, mondhatni olyan írók között zajlott ez a verseny, akik azért a kpop fanfictionök világában kiemelkedőek és tényleg olyat alkottak, hogy le a kalappal. Ha jól emlékszem, összesen harmincan indultunk, és én a hatodik helyezést értem el.

Ez a kulcstartó eszembe juttatta azokat az időket, amikor még rendszerességgel tudtam írni, amikor még csak írásban tudtam kifejezni az érzéseimet, kiadni magamból a fájdalmat és csak így tudtam megfogalmazni azokat a gondolatokat, amikkel napi szinten küzdöttem. Persze, erről nem sokan tudtak, a legtöbben azt hitték, tehetséges vagyok, és egyszerűen csak bele tudom élni magam mások helyzetébe. De nem. Azok, amiket írtam, többnyire úgy születtek, hogy volt egy fájdalmas gondolatom, egy érzésem, amiről beszélni akartam, de nem tudtam, így hát köré építettem egy történetet, és nem fordítva, hogy kitaláltam egy történetet, és ahhoz társítottam érzéseket. Igazából csak egyetlen egy ember volt az, aki rájött, hogy valami nem okés velem, és ő a mai napig a legjobb barátom, ő a történeteim által ismert meg, és a történeteim miatt lettünk jóban, akkor kezdődött a barátságunk, vagy legalábbis ez jobban megerősítette a barátságunkat.

Mindenesetre... sajnálom, hogy ma már nem vagyok erre képes. Természetesen, a mai napig, ha írok valamit, az én vagyok, az egy rész belőlem, és az én gondolataim is benne vannak, de már közel sem olyan sok, mint régen. Mostanában meg tudom beszélni a problémáimat másokkal, bár az utóbbi hónapokban úgy érzem, kicsit elzárkóztam megint, és ellökök magamtól másokat. Hiányzik az, hogy napi szinten írjak, hogy napi szinten alkossak valamit, és másoknak ezzel örömet okozzak, de nem megy. Kicsit elveszítettem önmagam, de lehet, hogy csak a gyógyulás útjára léptem, és emiatt nem találtam még meg az új énem. Mostanság megterhelő és fárasztó leírnom, amit gondolok, amit szeretnék, pedig annyi ötletem és gondolatom van, annyi mindent papírra akarok vetni, csak... nem megy.

Úgyhogy... nem tudom, mi lesz még, de jó volt visszaemlékezni, milyen sokat alkottam, és hogy honnan indultam, és hogy hol vagyok. Persze, azóta is az az egyik álmom, hogy kiadhassak egy könyvet, egy napon talán ez is megvalósul^^

Aztán... ott volt még az a kulcstartó, amit egy olyan barátnőmtől kaptam, akivel ma már nem beszélek, nem találkozunk, de ettől függetlenül jóban vagyunk. Eszembe jutottak a barátnőim, a fórumos társaság, akikkel iszonyatosan régen találkoztam, és beszélgettem, akikkel életem legjobb nyaralásait éltem át, és akik olyan emlékeket adtak, amiket sosem fogok elfelejteni. Ők azok a személyek, akik a gyerekkoromat megfényesítették, akik mindig mellettem voltak és rengeteget segítettek, akik növelték az önbizalmamat, tanácsokkal láttak el, akiknek hála ma az vagyok, aki vagyok. Mert ők tehetnek arról, hogy most jól érzem magam, hogy megtanultam elfogadni magam, hogy le tudom sz*rni a dolgokat, ha arról van szó, és küzdeni tudok, ha akarok. Istenem, annyi mindent megéltünk.... Szinte előttük nőttem fel, tizenhárom éves voltam, amikor találkoztunk, amikor az életembe csöppentek, és ez hihetetlen. Talán nem beszélek velük mindennap, de tudom, hogy életem végéig szeretni fogom őket, a barátaimnak fogom tartani őket, és tisztelni fogom őket, fel fogok rájuk nézni, és beléjük fogok kapaszkodni, ha úgy érezném, hogy megint visszafelé tartok. Elég csak rájuk gondolnom, és arra, amiket mondtak, elég csak felidéznem a közös emlékeinket, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon hiányoznak, nagyon szeretném őket újra látni és ismét nyaralni menni velük, és nagyon remélem, hogy ez egyszer megvalósul. Nehéz lesz, mert felnőttünk, és mindenfelé sodródtunk, talán az érdeklődési körünk sem ugyanaz már, de tudom, hogy tudnánk miről beszélni, mindig tudtunk miről beszélni, és te jó ég, az ember nem kívánhat náluk jobb barátokat. Olyan csodálatos emberek, hogy azt nem is tudom szavakba önteni. Nekik hála, a sok rossz ellenére is azt tudom mondani, hogy csodálatos gyerekkorom volt. Annyi minden történt, de mindig mellettem voltak, és támaszt nyújtottak, és kevés olyan ember van, akit életed végéig maga mellett tudhat az ember. Én viszont rengeteg ilyen embert tudok felsorolni. Annyira hálás vagyok nekik, annyi mindenért köszönetet tudnék mondani, és köszönetet is mondok. Néha még én magam sem tudom felfogni, hogy mennyi mindent kaptam már az élettől. 

Szóval... ezek azok a gondolatok, amik megfordultak egy pillanat alatt a fejemben, és sírásra késztettek. Annyira hiányoznak a régi idők... Annyira hiányoznak a barátaim. Még mindig úgy érzem, megrekedtem valahol, ugyanabban az időben, és nem tudok sehogy sem túllépni. Néha erőt érzek, de aztán megfutamodok, és visszalépek. Valami miatt nem tudok tovább menni, és nem tudom, mi az. Persze, mondhatják nekem azt, hogy csak meg kell tenni, fel kell emelni a lábam, nem nehéz ez, csak az elején, és mindezzel tisztában is vagyok, de olyan érzés, mintha valami nehéz súlyt rákötöttek volna a lábamra, és nem tudnék megmozdulni. Lehet, hogy csak én képzelem oda ezeket a súlyokat, lehet, ezek a félelem terhei, lehet, nincs is ott semmi, nem tudom, de akkor sem megy. Valami... valami nagyon nem okés. Valami.... visszaránt. Nem tudom, tényleg nem tudom, de nagyon dühítő, és emiatt sokakat ellökök magamtól, sok embert hanyagolok, és nem keresem őket. Hiányoznak, de amíg nem vagyok jól, nem tudok velük találkozni. Tudom, hogy ezen csak én tudok változtatni, de annyira nehéz. Nem tudom, mit kellene tennem. 

Nem sok boldogság van az életemben jelenleg, talán annyi, hogy végre nem érzem magam magányosnak, már ami a kapcsolatok terén illet. Annyi csalódás után, meg azután, hogy kihasználtak, végre jött valaki az életembe, akivel boldog vagyok, és aki elfogad úgy, ahogy vagyok. És ez egészen furcsa érzés, mert ezelőtt sose tapasztaltam ilyet. Mostanság mondhatni ez az egy dolog van, ami tartja bennem a lelket.

Mostanában eléggé ideges vagyok, és feszült, aminek nem adok hangot, de érzem magamban. Ott van most ez a "beteségem", ami már másfél hónapja tart, és egyszerűen nem akar elmúlni, hiába mentem már vissza kétszer a dokihoz, és kaptam gyógyszereket, de semmi. Nincs változás, és kezdek aggódni, hogy talán valami komolyabb bajom van. Jövőhéten valószínűleg megint visszamegyek, de lehet, hogy keresek máshol egy orvost, hátha ő mást tud mondani. Nagyon rossz, és nagyon nehéz emiatt most minden, és emiatt se keresek másokat, mert annyira feszült vagyok, hogy félek, kirobban belőlem ez az egész, és valakit megbántok a végén. De persze erről sem beszélhetek, vagy legalábbis nem akarok róla beszélni, mert... nem tudok róla beszélni. Nehéz. Most tényleg mindent nehéznek érzek.

Nem akarok mást, csakhogy ez az egész végre elmúljon, és visszataláljak önmagamhoz. 

Mikor fog ez végre eljönni?

Tudom, türelmesnek kell lennem és ki kell tartanom, de nem igazán érzek most erőt magamban. 

Mindegy, majd lesz valahogy. Inkább megyek vissza, és befejezem a takarítást, hátha találok még dolgokat, mint mondjuk a három üveg bontatlan sör meg az a kétszáz forint. :D

Ezt meg azért, mert nagyon jó *-*

BLOCK B KONCERT *-*

Sziasztok!

Ezt a bejegyzést már tegnap meg akartam írni, de nem jutottam el addig, mert se időm nem volt, meg mást kellett csinálnom, és igazából a gondolataim is ezerfelé voltak. De most itt vagyok, és megpróbálom elmesélni nektek, hogyan éltem meg a Block B koncertet. ^^

A Block B-t a debütálásuk óta követem, persze nem rendszerességgel, mert kinőttem már abból a korszakból, hogy minden fellépést, műsort megnézzek a kedvenceimről. Nincs időm rá, ráadásul több tucat bandát szeretek, lehetetlen lenne mindenkiről mindent tudni, így leragadtam ott, hogy meghallgatom a dalaikat, megnézem a klipjeiket, és talán, hébe-hóba belepillantok egy-két műsorba. Egyébként ők az egyik banda, akiknek a tagjait nem tudom megyjegyezni, pedig csak heten vannak. xD Tudom, a nevüket, de mindössze két tagot tudok beazonosítani, a többieket nem. Lehet, hogy az az oka, hogy alig néztem róluk képeket meg fellépéseket? Az ember akkor hamarabb megjegyzi, de ez velük kapcsolatban teljesen kimaradt az életemből.

De ugorjunk, ez szerintem senkit nem érdekel :P 

A koncertet ugye már tavaly ősszel bejelentették, de valami miatt áttolódott idénre, azaz március 3-ra. Hát... őszintén, én egyáltalán nem égtem koncert lázban, valamiért nem pörögtem annyira, mint anno Teen Top koncert előtt. Nem tudom, miért, lehet, hogy a mostani lelki állapotom az oka, mindenesetre így elég hamar eltelt az idő, és azon kaptam magam, hogy basszus, pár nap és koncert. De még ekkor sem izgultam, és semmit nem éreztem ezzel kapcsolatban. Annyit tettem mindössze, hogy meghallgattam az albumaikat, az összeset, elejétől a végéig, többször is, hogy ismerjem a dalokat. Jó, a nagy részüket már hallottam, mert pár album régóta le van töltve, szóval nem voltam annyira lemaradva.

Aztán szép lassan eljött a pénteki nap, én meg ott voltam, hogy menni kéne koncertre. Nem terveztem kimenni kora reggelre, bár szerettem volna elől állni, de a fenének volt kedve órákat császkálni meg várakozni, hát mire eljön az este, addigra elfáradok. A koncert egyébként fél 8-kor kezdődött. Úgy terveztem eleinte, hogy kiérek délután egyre, majd négyre, de végül csak fél 5 körül érkeztem meg a helyszínre. xD Kicsit elszöszöltem az időmet, ebből látszik, hogy ennyire nem volt koncerthangulatom. A jegyet is indulás előtt nyomtattam ki, úgyhogy... pedig szeretem a fiúkat, meg minden, csak ja... punnyadós kedvemben voltam aznap. :D

Amikor kiértem, iszonyat sok ember volt már, szerintem több, mint ötszázan is, de lehet, hogy az ezret is megközelítettük. Egyedül mentem ki a Hungexpohoz, de ott szedtük össze a társaságot. Sszerencsére velük gyorsan eltelt az idő, ugyanis fél 7-től már engedtek be minket.

Amit tudni kell, hogy voltak A, B és C jegyesek. Én C jegyet vettem, ez volt a legolcsóbb. Minden kategóriában sorszámokat osztogattak, bár mire én odaértem, közölték, hogy már nem osztanak sorszámot, mert teljesen felesleges. Ez mondjuk szerintem iszonyat nagy hülyeség volt, mert leszámoztak körülbelül 400 C jegyest, de hogy utánuk is voltak még egyszer ennyien, az is biztos. Meg oké, hogy nem osztanak ki többet, de most az a másik majdnem 500 ember küzdjön meg azért, hogy ki jusson előrébb? Nehogy már az menjen be előttem, aki csak akkor jött, én meg ott vártam két órát. Azért van sorszám, hogy érkezési sorrenben mehessünk be, aki előbb ott van, az előbb is menjen, aki meg utoljára érkezett, az álljon az utolsó sorokba. Ráadásul meg sem lehetett találni a staffosokat sorszámot kérni, mert fogalmunk sem volt, hol vannak. Valószínűleg jó elől voltak, a bejáratnál, de most verkedjem át magam több száz emberen? Akkor legalább lett volna valami kis stand, hatalmas betűkkel kiírva, hogy "Ide gyere, hülyegyerek, itt van sorszámosztás!"
Azt meg se említem, hogy amikor engedtek be minket, C jegyeseket, akkor megkértek minket, hogy álljunk kettes sorba. Megértem, miért kellett, de azért mégis... majdnem ezer embert kettes sorba állítani, amikor így is alig fértünk el, olyan sokan voltunk? Meg amikor mindenki lázban ég, be akar jutni, bennük van a versenyszellem, hogy minél előrébb jussanak, akkor ki a halál fog kettes sorba állni? És akkor még a hangosbemondó sem működött rendesen, semmit nem lehetett hallani abból, amit mondtak. 

Véleményem szerint egy kicsit szervezetlen volt a munka a helyszínen, főleg a vége felé. Oké, az elején még lehet, normálisan ment minden, de mindenkire figyelni kellett volna, minden sorszámot kiosztani, és igen, egészen koncert kezdésig ott lenni és rendet tartani. Nem ám az utolsó pár száz embert hagyni a fenébe, hogy oldják meg maguknak. Megértem, fárasztó lehetett egész nap ott lenni, de ezt ők elvállalták, akkor csinálják meg rendesen. 

Mindegy. Összefutottam néhány ismerősömmel, akikkel iszonyatosan régen találkoztam, és ők feldobták a napokat, akkor kezdtem el igazán érezni, hogy igen, megint itt vagyok egy koreai banda koncertjén, és igen, itt a Block B. Volt amúgy egy pillanat, amikor valakik láttak jönni egy furgont, mindenki ott izélt, hogy húú, azok a srácok, és elkezdtek sikítva rohanni feléjük, mi meg így néztünk, hogy de hát azok nem is a fiúk, ők már itt vannak. Mint kiderült de, ők voltak azok XD

Aztán... kaptam ilyen aláírt kis kártyát róluk, mert... ugye van a My music taste oldala, ahol sikerült leszervezni a koncertet és ahol ugye állandóan makelgetni kellett, hónapokon keresztül, és aki ezen részt vett, az kapott QR kódot. Én is részt vettem benne, szóval megkaptam a kis jutalmamat, bár vicces volt, mert miután hazaértem, órákkal később jutott eszembe, hogy amúgy én ezt még meg sem néztem =D 

Huh... mit meséljek még így a koncert előttről? Más hirtelen nem jut eszembe, tényleg nagyon összefolynak a dolgok, meg igazából borzasztóan fáztam, úgyhogy alig vártam, hogy bemenjünk.

Lassan eljött a hat óra, beengedték az A meg B jegyeseket, majd jöttek a C jegyesek. Vicces volt, mert akiknek nem volt sorszámuk, azok mindenféle sorokba beálltak. Volt valaki, aki mondta, hogy az egyik táblánál van sorszámozás, mi pedig odamentünk. Mint kiderült, ott állították sorba azokat, akiknek volt sorszáma, és amikor elfogyott az a közel négyszáz ember, utánuk kellett beállni a sorszám nélkülieknek. Mi szerencsére pont ott voltunk, közvetlen az utolsó sorszámos mellett, úgyhogy egyből beálltunk mögé, egymásba kapaszkodva, hogy senki ne túrjon ki minket, akik pedig másik sorokban álltak, őket beállították a sor végére. Szóval nagy szerencsénk volt.

Viszonylag gyorsan bejutottunk, aztán a jegy ellenőrzése után valamiért elkapott egy érzés, hogy rohanni kellene. Úgyhogy nem tudom, ki volt mögöttem, de megfogtam a kezét, és elkezdtem berohanni az épületbe, többiek meg utánam. Sajnos így is egészen hátul álltunk, bár koncert közben valahogy folyamatosan előrébb kerültünk. Nem sokat lehetett látni a fiúkból az előttünk állók miatt, de volt kivetítő, így azért viszonylag tűrhető volt.

Maga a koncert... kell erről mesélnem? Egyértelmű, hogy eszméletlen volt, valami olyan, amit sosem fogok elfelejteni, és amit újra és újra át akarok élni. Olyan hatalmas buli volt, hogy arra nincsenek szavak. A kpop bandák mindig is látványos előadást nyújtottak, még akkor is, ha csak kiállnak és elénekelnek egy dalt. Messze a legjobb fellépéseket adják koncerteken, szerintem soha senki nem fogja übereleni azt, amit egy-egy koreai banda nyújtani tud. Már maga az, hogy látsz valakit élőben, olyan hihetetlen, és olyan álomszerű. Őszintén, szerintem még most sem igazán térem magamhoz, valahogy még most is olyan hihetetlen, hogy ez megtörtént.

Ott, amikor álltam a tömegben, a Block B még sehol nem volt, de mentek a dalok, akkor döbbentem rá, hogy hú, basszus, ez a valóság. Vagyis valami ilyesmi érzés járt át, de magam sem tudom, mi volt az az érzés, mert a következő percben megint nem hittem el, hogy itt vagyok.

Amikor anno Teen Top koncerten voltam, nem hittem volna, hogy valaha el fogok jutni egy újabb koncertre. Tudom, azóta volt már itt a Boys Republic és a VIXX is, és mindkettőt sajnálom, hogy kihagytam, pedig azóta mindkét bandát megszerettem, főleg a VIXX-et... És az, hogy most láttam a Block B-t, ez.... erre nincsenek szavak.

A Block B és ahogy sok más banda is azok, akik tartották bennem a lelket. Ez most olyan bénán hangzik, de annyi lelki megpróbáltatáson mentem keresztül, annyi minden történt velem tinédzser koromban, annyi rosszat éltem át, és amikor kpopot hallgattam, valahogy mindig megnyugtatott és feltöltött. Nem értettem, miről énekelnek, de a hangjuk megnyugatott és azt sugallta, minden rendben, mi itt vagyunk és ránk támaszkodhatsz. Elég volt rájuk gondolnom, és fel tudtam kelni, és folytatni tudtam mindent. Olyan erő van bennük, hogy arra gondoltam mindig, ha nekik ment, ha ők ott vannak, ahol lenni akarnak, akkor én miért ne lehetnék? 

Már hét éve érdekel a koreai kultúra és a zene, hét éve benne vagyok ebbem, a Block B pedig 2011-ben debütált. Hat év kellett ahhoz, hogy lássam őket, és egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy ez milyen érzés. Mindössze két óra volt, sosem fogok velük többet találkozni élőben, mégis... ez a két óra valami olyat adott, ami leírhatatlan.

Amikor a fiúk megjelentek a színpadon, akkor magával ragadott a koncertláz és két órát végigugráltam, végigénekeltem és végigsikítoztam. Hatalmas buli volt, fergeteges volt a hangulat, de tényleg. Kicsit hangulatromboló volt, hogy körülöttem sokan csak álltak, és néztek, semmit nem is mozogtak, pedig abszolút olyan dalaik vannak, amikre bulizni lehet. Én se vagyok egy partyarc, de egy koncerten akarva-akaratlanul is mozogni kezd az ember, anélkül nem is koncert egy koncert. 

Körülbelül 20 számot adtak le, de az egész olyan rövidnek tűnt, egy szempillantásnak. Az egyik tag, PO sajnos nem tudott részt venni a koncerten, de nem baj, mert így is a legjobbak voltak a fiúk. Beszéltek magyarul, elmondták, hol jártak Magyarországon, meg milyen ételeket kóstoltak meg, és nagyon sokszor ismételgették, hogy köszi és Budabest. Annyira édesen beszéltek magyarul, olyan szép kiejtésük volt, teljesen meglepődtem ezen.  *-*

Nem sok mindent tudok mondani arról, mik történtek a színpadon, és sok mindent nem láttam, meg amúgy is a zenére koncentráltam. A dalok nagy része pörgős volt, talán egy-két lassabb dalt adtak le. Azért a Toy című dalukon rendesen bekönnyeztem, a koncert vége pedig a legeslegjobb volt. Főleg akkor, amikor fehér konfettiket lőttek fel a levegőbe, semmit nem láttál, és olyan volt, mintha havazna, a fiúk pedig a Movie's over című számot adták elő. Olyan filmbe illő jelenet volt, olyan, mintha csak álmodtam volna. Annyira jól kitalálták ezt az egészet, hogy ez mindent vitt. Borzasztó jó ötlet volt, nagyon tetszett, és waah. Tényleg nem tudok mit mesélni, ezt az egészet át kell élni *-*

Este fél 10 körül ért véget a koncert, utána szinte egyből mentünk is haza, mert hideg volt. A térdem azóta is fáj, nem tudom rendesen kinyújtani, de legalább a torkom helyrejött. Koncert után alig bírtam beszélni, másnap hangom nem volt, ha volt is, akkor fájt beszélni,és totál be voltam rekedve. De megérte, mert csodálatos élmény volt és huh. *-*

Tényleg nem tudom, mit meséljek. Fantasztikus volt a Block B. A srácok amúgy is egy különc banda, mármint úgy értve, hogy van egy saját és egyedi stílusuk, ami azért a kpop bandáknál elég ritka. Büszke vagyok rájuk, hogy itt voltak, hogy sikerült eljutniuk Európába, és hogy annyi nehézség és kihagyás után, de ismét talpra álltak és folytatják tovább. Imádom őket, és ezentúl még jobban fogom imádni őket *-*

Hát... ennyi lettem volna. Azt hiszem, megírtam életem leghosszabb bejegyzését. Nem tudom, ki olvassa el, de remélem, hogy mindenki hasonló szép élményekkel gazdagodott, aki pedig nem jutott el, annak szívből remélem, hogy egyszer valóra válnak az álmai. *-*

Amúgy közületek volt még valaki, aki ott volt a koncerten? Ti milyen véleménnyel voltatok róla? Ha gondoljátok, elmesélhetitek, engem érdekel ^^

Végezetül pedig hadd tegyek be pár videót, mert... muszáj :D

A legújabb és jelenlegi kedvenc dalom tőlük. Istenem, hogy ezen milyet tomboltunk... =D

Egy videó, amiben a fiúk magyarul beszélnek. Ugye, milyen szép a kiejtésük? Sok a sikítás benne, de azért nagyjából ki lehet hallani.^^

Ez is a vége felé volt, erre nagyon csapattuk =D 

Ez pedig a vége... 6:30-től jön a konfettis rész. Ugye, milyen gyönyörű? Most sírtam el ezen magam T_T Úgy visszamennék... <3

Többet nem teszek be, mert így is túl hosszú a bejegyzés. Neten nyugodtan keresgessetek és nézzetek videókat, tényleg egy hatalmas élmény volt! ^^

Köszönöm annak, aki ezt elolvasta.

További szép napot nektek! ^^

Oh na na...

Sziasztok!

Ezt a bejegyzést már vagy hatodszor kezdem el írni, mert egyszerűen olyan feleslegesnek érzem. Reménykedtem abban, ha leírom, amit gondolok, akkor könnyebb lesz, de nem az. 

Nem tudom, mi van velem mostanság. Boldog vagyok, mindenem megvan, ami kell, mégis olyan, mintha hiányozna valami az életemből, de lehet, hogy csak a stressz meg a jelenlegi lelkiállapotom beszél belőlem. Ez valamiért frusztrálttá tesz, és nem tudom, mit kezdjek vele. De, mint mindig, az idő majd helyrerak valahogyan.

A napokban eszembe jutott egy ismerősöm neve, akivel még talán általános iskolában beszélgettem utoljára. Netes ismerős volt, és nagyon jóban voltunk, még közös honlapunk is volt, és imádtam vele beszélgetni. Nem tudom, mi kapcsán jutott eszembe, de elgondolkodtam, mennyi emberrel szakadt meg a kapcsolatom. Nem azért, mert összevesztünk, hanem egyszerűen az idő múlásával eltávolodtunk egymástól, többé nem kerestük a másikat és ennyi. Mostanra azt se tudnám megmondani, miket beszélgettünk, milyen személy volt és miben változtatta meg az életemet. De tudom, hogy amíg ott volt, addig boldog voltam és segített dolgokban.

Tényleg igaz, hogy az emberek csak addig vannak az életünkben, amíg szükségünk van rájuk? De ki dönti el, meddig szükséges a jelenlétük és ki dönti el, kinek mikor kell távoznia az életünkből? 

Mindig lesznek olyanok, akik szó nélkül elhagynak minket, és ez mindig fájdalmas. Őszintén, nekem ez fáj a legjobban, amikor nem tudom megmondani, miért nem vagyok többé jóban valakivel. Csak azért, mert megváltoztunk? Ez annyira rossz indok. Akkor inkább legyen az, hogy nagyon csúnyán összevesztünk, de így... nem szeretem, amikor valaki szó nélkül magamra hagy.

Az az ember vagyok, aki csak nagyon keveseket enged igazán közel magához és jó sok időmbe telik kialakítani baráti kapcsolatokat. Sok ismerősöm van, rengeteg, tényleg, de alig akad pár ember, akit nagyon közeli barátomnak tekintek. Ha valakivel napi szinten beszélek, az általában a legjobb barát kategória, de persze van pár ember, akikkel nem tudok mindennap beszélni, de jobban ismernek, mint bárki más. 

És mivel nehezen engedek közel magamhoz akárkit, ezért ha valaki szó nélkül lelép vagy nem beszél velem többet, az nagyon fáj. De az a baj, hogy ez ellen nem tehetek semmit. Kaptam már jó pár pofont az élettől, de mindig az fáj a legjobban, amikor egy barát, egy ismerős ismét ismeretlenné válik. És nem akadályozhatok meg ebben senkit. Én nem fogok könyörögni, hogy maradjanak. Ha valaki menni akar, akkor menjen. Ha ennyit ér a barátságunk, ha képes eldobni azokat az időket, amikor jóban voltunk, akkor csinálja. Ha neki így jobb, menjen, én nem tartom vissza, az ő döntése. Csak remélni merem, hogy utólag nem fogja megbánni a döntését, mert ha egyszer valaki elhagy, akkor szinte nulla az esélye annak, hogy ismét visszajöhet. Persze kivételek mindig vannak, de az nagyon ritka.

Bár az is igaz, csak kevés ember volt, akik önszántukból döntöttek így, és inkább az jellemző, hogy egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól, de nincs mit tenni. Még ha fáj is, az élet megy tovább, tudni kell tovább lépni, új kapcsolatokat keresni, kialakítani és csak arra koncentrálni, ami fontos.

Az elmúlt napokban ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, ami miatt kicsit mélypontra kerültem, de majd... majd idővel jobb lesz. :) 

Egyébként sikeresen összeszedtem valami fertőzést, ami miatt most egy jó ideig, kb. két hétig biztosan szénhidrátmentesen kell étkeznem, vagyis minél kevesebb szénhidrátot szabad ennem. Gyakorlatilag zöldségen meg húson élek egy hete, és szedem azt a hülye gyógyszert is, és baromira legyengíti a szervezetemet. Nincs mostanság semmihez sem kedvem, úgyhogy remélem, hogy jövő hétig rendbe jövök, mert már most kiakasztó, hogy alig ehetek valamit és folyton éhes vagyok. >< 

Mindegy, majd csak vége lesz valamikor, addig meg megpróbálok arra gondolni, hogy két hét múlva Block B koncert *-* El se hiszem, hogy láthatom őket, olyan boldog vagyok.^^

Búcsúzóul pedig hadd tegyem be egy új k-pop banda dalát, akik ráadásul co-ed banda. Imádom ezt a számot meg a koreográfiát is, olyan kis egyszerű és olyan kedvcsináló^^ 

Legyetek jók^^

Tíz év.

안녕!~

A mai nap ráakadtam a naplómra, vagyis a naplóimra, amiket pontosan tíz évvel ezelőtt kezdtem el írni. Sajnos - vagy talán nem sajnos - csak az egyiket tudtam kinyitni, a legelsőt, mert annak tönkrement a zárja, a többihez meg nem találtam a kulcsot. Mindenesetre... beleolvastam néhány bejegyzésbe, és... huh... hát... mondjuk azt, hogy kiakasztó volt, amit olvastam.

Nem abból a szempontból, hogy milyen ember voltam. Persze, voltak hülye és gyerekes gondolataim, de kinek nincsenek kamaszként? Ami meglepett, hogy miket gondoltam egyes dolgokról, hogy milyen volt a lelki világom, hogy mennyi minden rossz történt velem. Hogy őszinte legyek, én ezekről teljesen megfeledkeztem az évek alatt, és ahogy olvastam a bejegyzéseket, olyan érzésem támadt, mintha valaki idegen sorait olvasnám. Pedig azok az én gondolataim, érzéseim voltak. Minden, ami akkor voltam, és minden, ami miatt azzá váltam, aki most vagyok. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy sírva fakadtam és totálisan ledöbbentem, hogy ez mégis mi.

Minden, amit most érzek, az már akkor is jelen volt, tíz évvel ezelőtt. Akkor is olyan gondolataim voltak, mint most, akkor is ugyanolyan dolgoktól szenvedtem, mint most, csak éppen nem ennyire erősen, és akkor nem tudtam még úgy megfogalmazni, mint most. 

Olyan furcsa. Eltelt tíz év, de legbelül mintha semmit nem változtam volna. Se én, se a körülöttem lévő dolgok. Mintha fogságba este voltam, mintha beleragadtam volna valamibe, amiből sehogy sem tudok kijönni. Persze, történt változás az életemben, de az alap dolgok ugyanazok maradtak. 

Visszaolvasni a tíz évvel ezelőtti énem bejegyzéseit, nem volt egy kellemes érzés. Nem is igazán tudom ezt megfogalmazni, mert még most is idegennek érzem, pedig én magam vagyok. A problémák, amikkel most is küzdök, már akkor is meg voltak, onnan erednek, a múltból. Vegyük például, a születésnapomat, amit négy évvel ezelőtt elfelejtett a családom. Azt hittem, ez volt az, ami akkora nyomot hagyott bennem, hogy a négy évvel ezelőtti esemény az, ami nagy fájdalmat okozott és mély nyomot hagyott bennem, de valójában ez az egyetlen születésnapom, amire emlékszem, hogy elfelejtették. Beleolvastam a naplómba, és rájöttem, hogy tíz évvel ezelőtt ez ugyanúgy megtörtént. Mégis miért felejtettem el? Miért nem emlékeztem ezekre? 

És ez talán csak egy aprócska dolog, amit most megemlítettem. Csak néhány bejegyzést voltam képes elolvasni, utána nem volt több erőm hozzá. Persze, voltak benne emlékek, amik megmosolyogtattak, mint például a legjobb barátnőmmel kapcsolatos bejegyzés, akivel idén van tíz éve, hogy megismerkedtem, és megtaláltam egy tőle kapott levelet is, amiben azt írta, hogy "Ha most nem is, de egy napon valaki viszonozni fogja az érzéseidet, (...) szóval ne add fel és csak így tovább". Vagy például megtaláltam a vonatjegyemet az első pesti utamról, ami szintén mosolyt csalt az arcomra. Tele van ilyen jelentéktelen, apró dolgokkal is, de mégis én vagyok. 

Három okból írtam mindig is naplót: az egyik, hogy megőrizzem magamnak az ilyen apró örömeimet, hogy legyenek emlékeim a múltamról; a másik, hogy ki tudjam írni magamból a bajaimat, a fájdalmaimat, hogy legyen kinek panaszkodni, és ezáltal megkönnyebbüljön a lelkem. A harmadik, és egyben számomra a legfontosabb, hogy mindig emlékezzek, ki vagyok, honnan jöttem, és ahhoz képest hol vagyok most, és sose felejtsem el, miken mentem keresztül. Csupán azért írtam, hogy emlékeztessem magam a múltra. Nem akarok a múltban élni, de tudnom kell, mi volt akkor, és mi van most, különben nem lehetek az, aki lenni akarok.

Ahogy beleolvasgattam a naplómba, rájöttem, hogy nem tudok haragudni az emberekre hosszú távon. Hogy ez jó vagy rossz tulajdonságom, magam sem tudom, de annak ellenére, hogy ugyanazok az emberek megbántottak, újra és újra, és újra és hadd ne soroljam tovább, még ha haragudtam is, egy idő után meg tudtam bocsátani.

Meg tudtam bocsátani, és úgy viszonyulni hozzájuk, mint előtte. Nem okolom őket azért, amit velem tettek, függetlenül attól, hogy most is fájdalmasak ezek az emlékek, de ők is csak emberek. És hibáznak. Mindenki hibázik, valaki nagyobbat és sokat, valaki kisebbet és kevesebbet. Éppen ezért meg tudok nekik bocsátani.

Én is hibáztam. Valószínűleg sokat is fogok még. Az emberek nem mindig önszántukból bántanak meg másokat, főleg nem egy hozzá közelállót. Mert miért tenné? Ha valakit kedvelünk, miért akarnánk megbántani? Ha ilyen történik, valószínűleg azért történt így, mert nem voltunk őszinték egymással, vagy ezer meg egy oka lehet, de nem is ez a lényeg. Még ha hibázunk is, attól még emberek vagyunk, ez tesz minket emberré.

Ebből kifolyólag nem is szeretem, ha valaki haragszik rám. Természetesen az más kérdés, hogy nem felejtem el, amit tettek ellenem és nem fogok ugyanúgy megbízni bennük, de attól még meg tudtam bocsátani, és így nem érzem nehéznek annyira a lelkemet. Ez rossz lenne? Néha annak érzem, mert olyan jó lenne utálni valakit, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Még ha azt is mondom, hogy utálok valakit, nem tudom utálni, mert mások vagyunk, mert nem vagyunk egyformák. És ahogy ők nem ismernek engem, úgy én se őket, és nem tudhatom, ki mit miért tesz. Éppen ezért én se szeretem, ha valaki felettem ítélkezik.

De azt hiszem, kicsit eltértem a témától. A lényeg, hogy meg tudtam bocsátani azoknak, akik valaha bántottak. És ez mindig így lesz. Haragudni fogok, és emészteni fogom magam, de meg fogok tudni bocsátani, mert... ilyen vagyok.

Szóval, így tíz év távlatából... azt hiszem, nem sok minden változott. Elég sok minden következtetést le tudtam vonni, és véltem felfedezni, de ezeket még fel kell dolgoznom, át kell gondolnom és meg kell emésztenem.
Talán ahhoz, hogy önmagamra találjak, fel kellene idéznem az akkor történteket, és végre meg kellene birkóznom azzal, ami régebben történt? Bár képes lennék erre... de nem érzem úgy, hogy most lenne ehhez elég energiám. Majd talán... egyszer...

Ideje lenne zárnom a soraimat. Eredetileg teljesen másról akartam írni, a jelenemről, a mostanában megforduló gondolataimról, de olyan zavarosak, hogy a vége valószínűleg megint az lett volna, mint az előző bejegyzésnek: totális káosz. Valamennyire szerintem ez a bejegyzés is ilyenre sikeredett, de nem is kell senkinek értenie, elvégre is ez a blog - vagy talán modern napló? - nekem van.

Ha valaki mégis rátalál, és elolvassa, akkor... jó olvasást utólag is? Nem tudom, mit kellene mondanom.

Búcsúzóul pedig hadd tegyem be a jelenlegi kedvenc dalomat, amin tegnap óta megállás nélkül bőgök. A 2NE1 mindig is a kedvenc lánybandám volt, és azok is maradnak, még akkor is, ha már feloszlottak. Csodálatosak mind a négyen, és vérzik a szívem, amiért többé nem fogok hallani tőlük új dalokat, hogy nem fogom őket többé együtt látni, de szép karriert futottak be, és én büszke vagyok rájuk. Ahogy ők is mondták, semmi sem tart örökké, és ez a daluk borzasztó jó befejezése a 2NE1-nak.

További szép estét mindenkinek!

New year.

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek nagyon boldog új évet kívánni, és remélem, hogy kellemesen teltek el az ünnepek, és mindenki rendesen kipihente magát.^^

Aztán másodszor... Nem is tudom, mit mondhatnék. Az elmúlt napokban ismét hol mélyponton vagyok, hol pedig majd kicsattanok az örömtől. Időnként úgy érzem, megőrülök ettől a hangulatingadozástól. 

Annyi mindent szeretnék elmondani, de mégsem tehetem. Megint ott tartok, hogy nem önthetem szavakba az érzéseimet, a gondolataimat, mert... nem értenék meg. Pedig annyira szeretném, hogy az emberek megismerjenek, megértsék, hogy mit miért teszek, mit miért gondolok úgy, ahogy, és annyi mindenkin szeretnék segíteni, de... tudom, hogy nem értenének meg. Mindig, mikor fel akarok fedni valamit magamból, meg akarok mutatni egy részletet magamból, az emberek furcsán reagálnak. Pedig egyáltalán nem vagyok furcsa, sok máshogy gondolkodom, mint az átlag emberek. Vagy legalábbis néhány dologban biztosan.

Szeretnék jobb emberré válni, de nem tudok. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam másoknak, a körülöttem állóknak, azoknak, akik szeretnek, és akiknek fontos vagyok.  Függetlenül attól, hogy ők is ugyanúgy bántottak és bántanak, nekem van bűntudatom. Amikor rossz vagyok velük, amikor rosszakat gondolok róluk és utálom őket, borzasztó embernek érzem magam... Miért teszem ezt? Miért nem tudom kimutatni, hogy szeretem őket? Miért futunk bele ugyanazokba a hibákba, és miért játsszuk le újra és újra ugyanazokat a köröket? Tudom őket utálni, ha kell, tudok rájuk haragudni, ha arról van szó, és minden egyes alkalomkor ez fájdalmat okoz, de... mindezek ellenére miért nem tudom azt mondani, hogy "köszönöm"? Vagy hogy "sajnálom"? És azt, hogy "szeretlek"? Nem tudom ezeket kimondani... Hogyan legyek akkor jobb ember? Hogyan változzak meg? Bármit teszek, abból mindig csak rosszul jövök ki, és én nem akarok többé az emberek terhére lenni. Még ha azt is mondják, hogy nem vagyok, tudom, hogy így van. Még ha próbálják nem érzékeltetni velem, akkor is érzem. Tudom, hogy szeretnek, de ugyanakkor én is bántom őket, akaratom ellenére. Mit kéne tennem? 

Annyi mindent akarok most is mondani, de nem jönnek a szavak... bent rekednek, mint úgy általában. Nem tudom megfogalmazni őket, mert ha kimondom őket, akkor elvesztik a jelentésüket, a tartalmukat, a súlyukat... Kimondva nem tűnnek olyan értékesnek, olyan fontosnak...

Eltelt egy újabb év, és én még mindig ugyanott vagyok. Meg akartam változni, lépéseket akartam tenni, de nem sikerült. Azt se tudom igazából, hová akarok menni. Csak azt tudom, hogy ahol most vagyok, ott nem akarok lenni. Ebben az állapotban. Elvesztegettem egy évet az életemből. Talán segítettem néhány emberen, de saját magamon nem tudtam. Idén szeretnék végre magammal foglalkozni, és haladni valamerre. Túl sok csalódás ért, túl sok fájdalmon kellett keresztül mennem, és el akarom ezeket felejteni. Az elmúlt egy év nagy részét ki akarom törölni magamból. Nem szeretem azt a valakit, aki most vagyok, de jelen pillanatban azt se tudom, hogy mégis hol kellene változtatnom. Illetve de, tudom, hol kellene az első lépéseket megtennem, de... nem megy. Nem tudom, miért, de nem megy. Folyton ítélkeznek felettem az emberek, bármit teszek, az nem jó, és így képtelen vagyok akármit is tenni. Tudom, hogy nem kell velük foglalkozni, mert aki szeret, az olyannak szeret, amilyen vagyok, az elfogadja minden hülyeségemet, de mégis... amit szeretnék, azt mások nem szeretik és próbálnak megakadályozni benne. Az ilyeneket kellene elhagyni, de mit tegyek, ha ők az egyetlenek, akik vannak?

Megérdemlem én a boldogságot? Miért van az, hogy ha jó is történik velem, akkor is azt gondolom, hogy nem érdemeltem meg? Pedig ha nem érdemeltem volna meg, nem kaptam volna meg... akkor mégis miért érzem így? És különben is... mi az isten az a boldogság?

Túl bonyolult lett, amit írtam, igaz? 

A gondolataim valahogy így csaponganak, egymásba vágva, összekeveredve. És ez még csak egy töredéke annak, ami a fejemben van. Néha minden olyan zavaros, máskor meg teljesen egyértelmű és egyszerű minden. 

Vannak terveim az új évre. Vannak dolgok, amiket el szeretnék érni, amiket meg szeretnék tenni, de félek. Meg fogom próbálni, mert meg akarom próbálni, de ha ismét elbukok, ha megint keresztül kell mennem azon, amiken tavaly, nem tudom, hogy képes leszek-e elviselni.

Szóval, amit csak akartam mondani, hogy... igazából csak le akartam írni valamit, hátha könnyebb lesz ettől, de nem igazán érzem ezt....