Emlékek között.

Sziasztok!

Emlékeztek még arra a januári bejegyzésemre, amiben azt ecsetelgettem, hogy ráakadtam a naplóimra, és hogy csak az egyiket tudtam kinyitni, mert a többihez nem volt kulcsom?

Nos, a mai nap úgy döntöttem, hogy nagytakarítok a szobámban, és átrámolok mindent, kidobom, ami nem kell és hasonlók. Az egyik dobozban megtaláltam azokat a bizonyos kulcsokat...

A naplóimat nem mertem még kinyitni, de valószínűleg, amint végzek a takarítással, és merítek elég energiát, bele fogok olvasni. De nem is ez most a lényeg, hanem abban a dobozban megtaláltam az össze kulcstartómat, amikhez rengeteg emlék köt, és... nem tudom, ezen elsírtam magam. 

Ott van az a kulcstartóm, amit még egy novellaíró verseny alkalmával nyertem 2014-ben, ami számomra nagyon fontos verseny volt. Több olyan író is indult, akikre felnéztem/felnézek a mai napig, sőt, mondhatni olyan írók között zajlott ez a verseny, akik azért a kpop fanfictionök világában kiemelkedőek és tényleg olyat alkottak, hogy le a kalappal. Ha jól emlékszem, összesen harmincan indultunk, és én a hatodik helyezést értem el.

Ez a kulcstartó eszembe juttatta azokat az időket, amikor még rendszerességgel tudtam írni, amikor még csak írásban tudtam kifejezni az érzéseimet, kiadni magamból a fájdalmat és csak így tudtam megfogalmazni azokat a gondolatokat, amikkel napi szinten küzdöttem. Persze, erről nem sokan tudtak, a legtöbben azt hitték, tehetséges vagyok, és egyszerűen csak bele tudom élni magam mások helyzetébe. De nem. Azok, amiket írtam, többnyire úgy születtek, hogy volt egy fájdalmas gondolatom, egy érzésem, amiről beszélni akartam, de nem tudtam, így hát köré építettem egy történetet, és nem fordítva, hogy kitaláltam egy történetet, és ahhoz társítottam érzéseket. Igazából csak egyetlen egy ember volt az, aki rájött, hogy valami nem okés velem, és ő a mai napig a legjobb barátom, ő a történeteim által ismert meg, és a történeteim miatt lettünk jóban, akkor kezdődött a barátságunk, vagy legalábbis ez jobban megerősítette a barátságunkat.

Mindenesetre... sajnálom, hogy ma már nem vagyok erre képes. Természetesen, a mai napig, ha írok valamit, az én vagyok, az egy rész belőlem, és az én gondolataim is benne vannak, de már közel sem olyan sok, mint régen. Mostanában meg tudom beszélni a problémáimat másokkal, bár az utóbbi hónapokban úgy érzem, kicsit elzárkóztam megint, és ellökök magamtól másokat. Hiányzik az, hogy napi szinten írjak, hogy napi szinten alkossak valamit, és másoknak ezzel örömet okozzak, de nem megy. Kicsit elveszítettem önmagam, de lehet, hogy csak a gyógyulás útjára léptem, és emiatt nem találtam még meg az új énem. Mostanság megterhelő és fárasztó leírnom, amit gondolok, amit szeretnék, pedig annyi ötletem és gondolatom van, annyi mindent papírra akarok vetni, csak... nem megy.

Úgyhogy... nem tudom, mi lesz még, de jó volt visszaemlékezni, milyen sokat alkottam, és hogy honnan indultam, és hogy hol vagyok. Persze, azóta is az az egyik álmom, hogy kiadhassak egy könyvet, egy napon talán ez is megvalósul^^

Aztán... ott volt még az a kulcstartó, amit egy olyan barátnőmtől kaptam, akivel ma már nem beszélek, nem találkozunk, de ettől függetlenül jóban vagyunk. Eszembe jutottak a barátnőim, a fórumos társaság, akikkel iszonyatosan régen találkoztam, és beszélgettem, akikkel életem legjobb nyaralásait éltem át, és akik olyan emlékeket adtak, amiket sosem fogok elfelejteni. Ők azok a személyek, akik a gyerekkoromat megfényesítették, akik mindig mellettem voltak és rengeteget segítettek, akik növelték az önbizalmamat, tanácsokkal láttak el, akiknek hála ma az vagyok, aki vagyok. Mert ők tehetnek arról, hogy most jól érzem magam, hogy megtanultam elfogadni magam, hogy le tudom sz*rni a dolgokat, ha arról van szó, és küzdeni tudok, ha akarok. Istenem, annyi mindent megéltünk.... Szinte előttük nőttem fel, tizenhárom éves voltam, amikor találkoztunk, amikor az életembe csöppentek, és ez hihetetlen. Talán nem beszélek velük mindennap, de tudom, hogy életem végéig szeretni fogom őket, a barátaimnak fogom tartani őket, és tisztelni fogom őket, fel fogok rájuk nézni, és beléjük fogok kapaszkodni, ha úgy érezném, hogy megint visszafelé tartok. Elég csak rájuk gondolnom, és arra, amiket mondtak, elég csak felidéznem a közös emlékeinket, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon hiányoznak, nagyon szeretném őket újra látni és ismét nyaralni menni velük, és nagyon remélem, hogy ez egyszer megvalósul. Nehéz lesz, mert felnőttünk, és mindenfelé sodródtunk, talán az érdeklődési körünk sem ugyanaz már, de tudom, hogy tudnánk miről beszélni, mindig tudtunk miről beszélni, és te jó ég, az ember nem kívánhat náluk jobb barátokat. Olyan csodálatos emberek, hogy azt nem is tudom szavakba önteni. Nekik hála, a sok rossz ellenére is azt tudom mondani, hogy csodálatos gyerekkorom volt. Annyi minden történt, de mindig mellettem voltak, és támaszt nyújtottak, és kevés olyan ember van, akit életed végéig maga mellett tudhat az ember. Én viszont rengeteg ilyen embert tudok felsorolni. Annyira hálás vagyok nekik, annyi mindenért köszönetet tudnék mondani, és köszönetet is mondok. Néha még én magam sem tudom felfogni, hogy mennyi mindent kaptam már az élettől. 

Szóval... ezek azok a gondolatok, amik megfordultak egy pillanat alatt a fejemben, és sírásra késztettek. Annyira hiányoznak a régi idők... Annyira hiányoznak a barátaim. Még mindig úgy érzem, megrekedtem valahol, ugyanabban az időben, és nem tudok sehogy sem túllépni. Néha erőt érzek, de aztán megfutamodok, és visszalépek. Valami miatt nem tudok tovább menni, és nem tudom, mi az. Persze, mondhatják nekem azt, hogy csak meg kell tenni, fel kell emelni a lábam, nem nehéz ez, csak az elején, és mindezzel tisztában is vagyok, de olyan érzés, mintha valami nehéz súlyt rákötöttek volna a lábamra, és nem tudnék megmozdulni. Lehet, hogy csak én képzelem oda ezeket a súlyokat, lehet, ezek a félelem terhei, lehet, nincs is ott semmi, nem tudom, de akkor sem megy. Valami... valami nagyon nem okés. Valami.... visszaránt. Nem tudom, tényleg nem tudom, de nagyon dühítő, és emiatt sokakat ellökök magamtól, sok embert hanyagolok, és nem keresem őket. Hiányoznak, de amíg nem vagyok jól, nem tudok velük találkozni. Tudom, hogy ezen csak én tudok változtatni, de annyira nehéz. Nem tudom, mit kellene tennem. 

Nem sok boldogság van az életemben jelenleg, talán annyi, hogy végre nem érzem magam magányosnak, már ami a kapcsolatok terén illet. Annyi csalódás után, meg azután, hogy kihasználtak, végre jött valaki az életembe, akivel boldog vagyok, és aki elfogad úgy, ahogy vagyok. És ez egészen furcsa érzés, mert ezelőtt sose tapasztaltam ilyet. Mostanság mondhatni ez az egy dolog van, ami tartja bennem a lelket.

Mostanában eléggé ideges vagyok, és feszült, aminek nem adok hangot, de érzem magamban. Ott van most ez a "beteségem", ami már másfél hónapja tart, és egyszerűen nem akar elmúlni, hiába mentem már vissza kétszer a dokihoz, és kaptam gyógyszereket, de semmi. Nincs változás, és kezdek aggódni, hogy talán valami komolyabb bajom van. Jövőhéten valószínűleg megint visszamegyek, de lehet, hogy keresek máshol egy orvost, hátha ő mást tud mondani. Nagyon rossz, és nagyon nehéz emiatt most minden, és emiatt se keresek másokat, mert annyira feszült vagyok, hogy félek, kirobban belőlem ez az egész, és valakit megbántok a végén. De persze erről sem beszélhetek, vagy legalábbis nem akarok róla beszélni, mert... nem tudok róla beszélni. Nehéz. Most tényleg mindent nehéznek érzek.

Nem akarok mást, csakhogy ez az egész végre elmúljon, és visszataláljak önmagamhoz. 

Mikor fog ez végre eljönni?

Tudom, türelmesnek kell lennem és ki kell tartanom, de nem igazán érzek most erőt magamban. 

Mindegy, majd lesz valahogy. Inkább megyek vissza, és befejezem a takarítást, hátha találok még dolgokat, mint mondjuk a három üveg bontatlan sör meg az a kétszáz forint. :D

Ezt meg azért, mert nagyon jó *-*