Pray.

Mostanság egyre többször érzem azt, hogy nem bírom tovább. Nem bírok úgy élni, ahogy most. Megszabva, hogy mit csináljak, hogy nem én vagyok ura a saját életemnek, hogy mindenki meg akarja mondani, mi a jó nekem, milyen ember vagyok, hogy aszerint kell cselekednem, ahogy mások elvárják vagy ahogy a legkisebb veszekedés keletkezzen (Hű, ez a mondtad elég furán jött össze, na mindegy :D). Gyűlölöm ezt az egészet.

Tudom, hogy mindenkinek egy élete van, és úgy kell élnie, ahogy neki jó, hisz saját magunk tudjuk, mi a legjobb nekünk. Ha pedig más meg akar minket változtatni, azzal nem kell foglalkozni. És igen, próbáltam is, de amikor közvetlen a fejed mellett, naponta többször is ezt hallgatod, akkor egy idő után már te magad sem tudod eldönteni, hogy ki is vagy valójában.

Sokszor én sem tudom. Tényleg az vagyok, akinek én hiszem magam, vagy saját magam csapom be? Honnan tudjam, hogy a másiknak van-e igaza, és nem nekem? 

Azt tudom, hogy ahol most vagyok, hogy aki most vagyok, az nem én vagyok, és nem akarom ezt folytatni. Miért ne járhatnám a saját utam? Miért nem lehetnek nekem is lehetőségeim? Folyton ezt hallgatom, hogy én nem dönthetek, hogy én nem választhatok, fogadjam el, ami van és kész. Miért kellene? Ki mondja meg, hogy mit kell tennem és mit nem?

Nem szabadna elhinnem azt, amit mondanak, nem szabadna hagynom, hogy irányítsák az életemet. De túl régóta tart, és ha meg is próbálok ebből kitörni - mert már nem egyszer próbáltam meg - a vége úgyis az lesz, hogy visszakényszerítenek oda, ahonnét elindultam. Egyedül nehéz megbirkózni bármivel is. 

Sokat gondolkozom mostanában, és mindig arra jövök rá, hogy ez nem mehet tovább, mert súlyos következményei lesznek. Ami talán már el is kezdődött. Van ez a betegségem, ami még mindig tart, már három hónapja, és nem javul... ráadásul rengeteget fáj a fejem, újonnan a gyomrom is, és a folytonos rémálmaimról már ne is beszéljünk. Nem szeretem diagnosztizálni magam, de elképzelhetőnek tartom, hogy ezek mind pszichésen jöttek elő. Miért ne lehetne? Amikor kollégista voltam, közel másfél évig fájt a fejem, egyhuzamban, hol kevésbé, hol annyira, hogy sírva fakadtam. Akkor megjártam egy csomó orvost, és senki nem tudta megmondani, mi bajom van. És mi adj isten, amikor kiköltöztem a koliból, elmúlt a fejfájásom. Most gyakorlatilag ugyanaz zajlik le, mint akkoriban, csak más emberekkel és más helyszínen.

Nem kellene hagynom, hogy így legyen, de a probléma az, hogy erről még beszélni sem tudok senkinek. Mégis ki hinne nekem? Ha elmondanám, mindenki csak hisztisnek és kényesnek tartana. Akinek meg elmondtam, az mivel jött? Hogy viseljem el, próbáljak alkalmazkodni, legyek megértő, kössek kompromisszumot. Mi a szarért kellene nekem alkalmazkodni és megértőnek lennem, és ehhez hasonlók? A másik fél miért nem tud alkalmazkodni, és megértő lenni, miért csak tőlem várják el? Kompromisszum? Mintha nem próbáltam volna meg még soha, hogy a másik féllel vagy felekkel leültem volna beszélni, hogy oldjuk meg a helyzetet. De mi lett a vége? Ugyanaz. Egy rövid ideig működött, aztán visszatértünk ugyanoda.

És az a baj, hogy ez nem most kezdődött, ez nem az elmúlt hónapok alatt történt. Ó, ugyan, hagyjuk már! Ha csak ilyen rövid ideje tartana, akkor én sem panaszkodnék, hogy nem bírom tovább, hanem újra és újra porbálkoznék, azon lennék, hogy megoldjuk a helyzetet, hogy megtaláljuk a megoldást.

De az istenért is! Ez évek óta húzódik! Az elmúlt évek halmozódtak fel bennem, kisebb-nagyobb dolgok amikről sosem szóltam, mert felesleges volt, mert ha minden apró dologért felemelném a hangom, akkor nevezhetnének hisztisnek. De nem, elég sok mindent eltűrtem, próbáltam szemet hunyni a legtöbb dolog felett, de ember vagyok, nekem is elegem lehet egyszer, nem? Miért kell nekem mindent elviselnem? Lehet, hogy közel sem olyan fontos dolgokon akadok fenn, mint mások, nálam is vannak sokkal rosszabb sorsú emberek, de attól még nálam is betelik a pohár.

És egyre inkább úgy érzem, hogy már nagyon tele az a bizonyos pohár, hamarosan túl is fog csordulni. A kérdés, hogy ennek hangot fogok adni, és totál kikelve magamból adom tudtára mindenkinek, hogy elegem van, vagy szép csendesen teszem tönkre magam. 

Gyűlölöm. Ezt az egészet gyűlölöm. Csak egy béna példa, mit kell elképzelni: nekem kell mindig mosogatnom, de ha szóvá teszem, hogy más miért nem csinálja meg, akkor le vagyok szidva, hogy mégis mit képzelek magamról, hogyan merek én ellenkezni, meg kiakadni ezen. Ez teljesen természetes, hogy nekem kell megcsinálnom. Ha meg véletlenül elfelejtem megcsinálni, mert nem volt kedvem, vagy időm rá, ne adj isten beteg voltam és ki sem keltem az ágyból, akkor is le van ordítva a szép kis buksim, hogy én ezt hogyan gondoltam. Nem tudom, miért olyan egyértelmű, hogy mindent nekem kell megcsinálnom, másnak meg nem. Most ez normális? Nagyon nem. És az ilyen és ehhez hasonló dolgokon újra és újra át kell esnem, veszekednem kell, és a végén mindig én leszek a hibás meg a hülye. 

Ha pedig "lázadni" merek, és csak egy kicsit is megmutatom a világnak, mit érzek, ha előállok a sötét gondolataimmal, amik nem is olyan sötétek, mert nálam teljesen normálisak, napi szinten ilyenek járnak a fejemben, akkor meg aggódnak értem, vagy elfordulnak tőlem, furcsán néznek rám, hogy mégis mi borított ki ennyire, hisz sosem volt semmi bajom, tökéletes életem van, nincs semmi, ami bántana, vagy fájdalmat okozna, és arra gondolnak, biztos egyszeri alkalom, majd lenyugszom. A másik fele meg azt hiszi, megjátszom magam. Köszi, tényleg. Miből gondolja ezt akárki, hogy ez egyszeri alkalom? Miért ne lehetne valami, ami régóta tart? Miért lettem volna köteles beszélni bármiről is, ami bántott, vagy rosszul esett? Azért nem tettem, hogy megóvjak másokat. Miért panaszkodjak minden hülye dolog miatt? Az ilyen reakciók miatt tartom meg magamnak a dolgaimat. Mindig nekem kell alkalmazkodnom, és megértőnek lennem, de mások mintha nem lennének képesek erre.

És ami mindezek mellett a legrosszabb, hogy a külvilágnak azt kell mutatnom, hogy minden rendben. Az egész életem szinte egy színpad, ahol folyton el kell játszanom, hogy jól vagyok. Persze, vannak boldog részei, és van, amikor önmagam tudok lenni, de amúgy ez nincs így. De emelt fővel elviselem, mert ha valaha el is mondanék bármit, senki nem hinné el, és én lennék az, aki egyedül marad. Egyszerűbb elfordulni, és nem tudomást szerezni, mint segíteni.

Ha pedig valaki megkérdezné, mi a baj, miben segíthet, ha valakit egyszer is, őszintén érdekelne, mi van velem, akkor nagy mosollyal azt válaszolnám, hogy minden rendben, jól vagyok, élem a saját kis életem.