Minden csoda három napig tart...

   Még egy hónapja sincs, hogy azt mondtam, visszakaptam egy barátomat, de kezdem úgy érezni, ismét elveszítem. És megint nem az én hibámból. Néha tényleg nem tudok kiigazodni az embereken.

   Tudtommal egy barátsághoz két ember kell, ehhez képest én vagyok az, aki küzd a másikért. Mondhatnám, hogy ha ő nem foglalkozik velem, akkor én miért tegyem, de... én nem vagyok olyan. Valamiért nekem nagyon fontos, valamiért nem tudom őt elengedni, és pont ezért fáj annyira, hogy az utóbbi időben nem is beszélünk. Én tényleg próbálok folyton témákat feldobni, és akármiről beszélgetni, és elméletileg én vagyok az, aki zárkózottabb és nehezebben nyílik meg mások előtt, ehhez képest én vagyok az, aki nem tud róla szinte semmit. Nem értem, miért kellett egymást megismernünk, miért van az életemben, ha szinte kész kínszenvedés egyáltalán azt elérnem, hogy válaszoljon. És az a baj, hogyha én ezt szemtől szembe megmondanám neki, vagy telibe letojná, mit mondok, vagy hisztisnek, gyerekesnek gondolna. 

   Tényleg kezdem azt érezni, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme, de mégsem tudom azt mondani, hogy jó, vessünk ennek véget. Az a baj, hogy túl sok mindent tud rólam, és mivel túl sok mindent tud, nem engedhetem el. Aztán ki tudja, amennyire foglalkozik velem, és amennyit érek neki, lehet, ezeket a dolgokat már réges-rég elfelejtette.

    De komolyan... elvileg az egyik legjobb barátja vagyok. Ő maga mondta ezt nekem. Bármikor, mikor rosszul érezte magát, mindig nekem panaszkodott, és mondtam neki nem is egyszer, ha bármi van, szóljon nyugodtan, találkozunk, beszélgetünk, megoldjuk a dolgokat, csak ne fojtsa el magában, mert az a legrosszabb. Mondtam neki, ha egyedül érzi magát, hívjon fel, és én ugrom, mert... barátok vagyunk. Ő maga mondta nekem, hogy senkire nem számíthatott még ennyire, mint rám. Akkor meg mi változott azóta? Mert valaminek kellett történnie... Még ha barátnője is van, ő maga mondta, hogy a legfontosabb embereket akkor sem fogja hanyagolni. Velem mégis ezt teszi. Ebből pedig arra következtetek, hogy nem vagyok neki fontos. De az voltam neki, és valami változott, de persze nem tudná megmondani, hogy mi. Tényleg mindig megtettem mindent érte, felajánlottam, hogyha bármi van, megpróbálok segíteni és mellette leszek... az már nem az én bajom, hogy nem mindig keresett meg. Persze, nem is várom el, ő tudja, kivel akar beszélni a bajairól, de tudja jól, hogyha minden kötél szakad, engem bármikor megtalál.

    De ha nekem volt rá szükségem... hol is volt ő? Pedig ő mondta nekem a barátságunk elején, hogy mindig mellettem lesz, ő lesz a támaszom, és bármikor, mikor visszazuhannék, ő majd megtart. Aha. Akkor most hol van? Nem mondom, hogy soha nem segített, mert ez nem igaz, mert igen, az elején még tényleg tök jókat beszélgettünk és tényleg segíteni próbált... De aztán... nem tudom... valamikor időközbe már csak azt vettem észre, hogyha valami problémám volt, ő mindig kerülte a témát, nem írt vissza, és egyszerűen nem törődött velem. Vagy megkaptam azt, hogy gyerekes vagyok, nőjek fel. Kösz. Eleinte azt hittem, azért nem értett meg engem soha, mert nem igazán ismerte az életemet, de szimplán annyiról van szó, hogy épp ésszel nem képes felfogni, hogy minden embernek más a baja, más problémája van és más idegesíti fel. Lehet, hogy egy adott helyzet valakinek csak egy apróság, de valakinek ugyanez a helyzet szívfájdalom. Az utóbbi időben úgy érzem, idegesítem őt, ami azért vicces, mert ő volt az, aki felkeresett, de mindegy is, nem az a lényeg. Hanem az, hogy bármi változott, bármi olyat tettem, ami zavarta vagy akármi, arról nekem miért nem szólt? Barátok vagyunk, vagy nem? Ismerjük egymást egy ideje, és annyit megérdemlek, hogy őszinte legyen hozzám. Elvégre is... ő hangoztatja folyton, hogy majd erről személyesen beszélünk, de érdekes, mire találkozunk, elfelejti és nem beszéljük meg. 

   Komolyan nem tudom, miért van ez... de egy barátság nem ilyen. Nem értem őt. Talán tényleg nem vagyok neki már annyira fontos, de akkor is lehetne őszinte, hisz mint mondtam, ennyi idő után ismerhetne, hogy tudja, nem sértődöm meg. Mindegy, én ezzel nem tudok mit tenni. Éreztem, hogy ez lesz, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog ez az egész dolog egy hónapnál tovább tartani. Miért is tartana? Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, és igencsak kilógok a korombeliek sorából, de akkor sem értem, miért kell így viselkednie. Mert ez fáj a legjobban tőle, hogy nem mond semmit, csak fokozatosan érzem, hogy eltávolodunk, és hiába is teszek bármit, hogy ezt megállítsam, ő nem törekszik erre. Talán észre sem veszi, mi folyik körülötte. 

    Mindenesetre ezt a rövid időszakot, ami jó volt, és élményekkel teli, mélyen magamba zártam és jó emlékként fogom megőrizni. Rövid volt, de szép, és erre mindig is így fogok tekinteni. De mellette akkor is ott lesz egy kicsi seb, egy apró fájdalom, ami soha nem fog elmúlni.

Kpop cover dance *-*

Annyeong!

A minap életemben először mentem kpop cover dance órára a KKK-ba és eszméletlen volt. *-* Nagyon régen, még gyerekként táncoltam, de sajnos abbahagytam, mert... nos, nem igazán tetszett az a műfaj, meg a tanárt se bírtam, meg akkor még ciki volt a lakhelyemen táncolni. Sajnos mivel vidéki vagyok, máshol nem volt lehetőségem erre, így várhattam. Aztán utána a térdemmel is volt minden, szóval ja, esélyem sem volt arra, hogy folytathassam. =/

Azóta a nap óta arra várok, hogy ismét legyen rá lehetőségem és a mai nap elérkezett ez a nap. Röpke 12 év után úgy érzem, visszatértem.^^ Noha közel sem vagyok olyan jó formában, és van mit tanulnom, fejlődnöm, de remélem, egy nap ismét olyan jó leszek, mint régen és rendszeresen tudok majd táncolni :D Komolyan, nagyon boldog vagyok most. Ez az érzés... mintha ismét teljes lennék. Olyan, mintha visszakaptam volna egy darabot az életemből és ezt nem tudom semmihez sem hasonlítani.

Egyébként nagyon aranyosak voltak a többiek, valakik még biztattak is, hogy menni fog, ne adjam fel, és a tánctanárunk is mondta, hogy mindenki fejlődni fog magához képest.^^

Komolyan... nem jutok szóhoz. Mindjárt nekiállok táncolni :D

Egyébként épp Xia Junsutól a Flower című dalt koreográfiáját tanuljuk, ami borzasztóan nehéz, de majd belejövök^^

Ezt muszáj volt megosztanom veletek, mert... muszáj volt. Tényleg nem hittem volna, hogy eljön ez a nap, és baromira féltem elmenni órára, féltem ebbe az új dologba belekezdeni, de rettentő jó érzés volt ez az egész, megtenni egy ilyen lépést és valamit újból elkezdeni. *-*

Ideje lesz mennem aludni, vagy... írni =D Nem tudom még, mit csinálok, de teljesen fel vagyok pörögve.

Mindenesetre további szép estét!^^

Barátság

Sok barátot elveszítettem már az életemben.Voltak, akik csak rövid ideg voltak mellettem, de akadtak olyanok is, akik évekig támogattak. Egy napon mégis minden véget ért. Nem tudom, miért történik meg, hogy az ember, akivel jóban van, akiben látja a lelki társát, hogyan tud így eltávolodni a másiktól. Persze mindannyian változunk, és lehet emiatt szűnnek meg a kapcsolatok, de mégis... amikor valakivel évekig barátok vagytok, ismeritek egymást, rengeteg közös élményetek van, rengeteg mindent megéltetek és mégis... mégis az lesz a vége, hogy többé nem beszéltek. Miért van ez? Ha egyszer ismerjük egymást, és ha változunk is, miért leszünk egymásnak ismét idegenek? Nem beszélünk többé, és az utcán, ha elmegyünk egymás mellett, talán fel sem ismerjük a másikat. Furcsa ez az egész és egyben fájdalmas is.

Úgy elveszíteni valakit, hogy nincs konkrét ok, egyszerűen csak az eltávolodás, igen rossz érzés. Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mindenki addig van velünk, amíg szükségünk van az illetőre. Erre gondolok, mikor valakit elveszítek, és nem találok magyarázatot. Ez sem elég, ez igaz, de több, mint a semmi, és ilyenkor csak a szép emlékeket őrzöm meg. Talán mi magunk nem érezzük úgy, hogy az illetőre nincs szükségünk, talán mi azt gondoljuk, igenis, kell nekünk, barátok vagyunk, ki kell tartanunk egymás mellett, de a Sors ezt nem így gondolja. Akinek mennie kell,az megy, ha tetszik, ha nem. Mindenkinek meg van a szerepe az életünkben, minden okkal történik.

Azt hittem, elveszítem egy barátomat. Egy ideig többet éreztem iránta, mint puszta barátság, de azt hiszem, végre sikerült barátként tekintenem rá. Sok mindenre megtanított, és valamiért nem akartam elengedni. Felnéztem rá és tiszteltem, erőt adott nekem és szükségem volt a segítségére. Mindig így tekintettem rá. Egy biztos támasz volt az életemben, egy meghatározó pont, aminek az elvesztésére nem készültem fel. Közel jártam hozzá, hogy ő is eltávolodjon tőlem. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt, mert okot akartam. Ha el is hagy, ha nincs is rám szüksége, akkor is tudni akartam, miért. Ahhoz, hogy jobban éljek, nekem magam mellett kell tudnom, folyton látnom kell, erőt kell belőle merítenem, és féltem, ha ő nem lesz többé, én sem leszek képes folytatni. Nem tudom, miért ragaszkodom ennyire hozzá, sosem tudnám megmondani, de mikor vele vagyok, minden olyan jó és boldog vagyok. Okozott fájdalmat rendesen, ez is igaz, de az idő múlásával minden rossz emlék háttérbe szorult vele kapcsolatban. Elveszett voltam, mikor arra gondoltam, egy ilyen fontos barátot veszítek el.

De ma visszakaptam őt. Nem tudom, miért, nem tudom, mivel háláljam meg ezt és kinek, de most boldog vagyok. Nem tudom, meddig tart ez az állapot, talán csak pár napig, talán egy hét múlva már ismét nem fogunk beszélni, de most úgy érzem, minden rendben. Sosem fogja megtudni, mennyire fontos nekem, de el akarom neki mondani, hogy ő rettenetesen jó barát. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy néha idegesítő vagyok és gyerekes, de remélem, ő el fog tudni olyannak fogadni, amilyen vagyok. Kevés az az ember, akit igazán beengedek az életembe, a lelkembe. Ő közéjük tartozik.

Szóval csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm. Most hálás vagyok, amiért egy ilyen barátot visszakaptam és mindent meg fogok tenni, hogy ne veszítsem el. Ha ez valaha meg is történik... az már nem miattam lesz.