Jól csináltad, Jonghyun. Nyugodj békében.

Sziasztok.

Egy ideje már nem jelentkeztem, mert november-decemberben sokat kellett dolgoznom, januárban meg szintén nem volt időm írni. Most azonban szabadságon vagyok egy hetet, így gondoltam szánok némi időt arra, hogy életjelet adjak magamról.

Amiről igazán beszélni szeretnék az SHINee Jonghyun halála, aki tavaly december közepén öngyilkos lett. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a kpopot, immár lassan 8 éve, és aki még ennél is jobban ismer az tudja, hogy a SHINee volt az első banda, aki által megismertem a koreai kultúrát. Hogy pontosítsak, Jonghyun volt az, aki a leginkább megfogott, ő volt az első koreai híresség, akire felnéztem, és akinek a személyisége, a zenéje, a hangja teljesen magával ragadott, akibe - ha fogalmazhatok így - beleszerettem. Mert akkoriban amit iránta éreztem, azt szerelemnek hittem, de természetesen azóta felnőttem, és rájöttem, hogy ez nem teljesen szerelem volt, inkább csak valaki iránt érzett rajongás, szeretet, valaki, akire látatlanban támaszkodhattam.

Jonghyun mondhatni az életem részese volt hét és fél éven keresztül, és ez azért elég sok idő. Tudom, tudom, nem ismertem, sosem találkoztam vele, és akit látunk a videókon, képeken, az sosem a teljes valós személy. De mégis... Úgy gondolom, ha nem is minden ember életében, de van legalább egy olyan személy, akire felnéz, akiből erőt merít, akinek szereti a zenéjét. Lehet ez ázsiai popénekes, lehet, amerikai, vagy bármilyen énekes, színész, táncos, előadóművész, bárki. Nekem ő volt az egyik, ő volt a legkiemelkedőbb és az első a sok koreai idol közül. És meghalt. Egyik napról a másikra

Azt hiszem, teljesen érthető, hogy összetörtem a hír hallatán. Egy halálhír mindig is elszomorító, de ő különleges ember volt számomra, egy alappillér, aki most már nincs többé. Ha ő nincs, lehet, sosem szeretem meg a kpopot, sosem kezdem el tanulni a koreai nyelvet, sosem kezdek el táncórákra járni, sose ismerem meg a jelenlegi barátaimat, és még sorolhatnám. Amióta a kpop az életem része, sokkal nyitottabb vagyok, sokat fejlődött a személyiségem, másként tekintek a világra, az emberekre, sokkal elfogadóbb és megértőbb vagyok, rengeteg boldog emléket gyártottam, egyszóval pozitív irányba változtam. Mindezt a koreai kultúra hatására. Lehet, akkor is változtam volna, ha nem szeretem meg a kpopot, nem tudni, de én így tekintek erre, ezzel magyarázok mindent.

Emiatt is fájt és fáj is annyira, hogy Jonghyun meghalt. Egy remek énekes volt, különleges, erős, és rengeteg szeretetet hordozott magában. Sajnálom, hogy erre a szintre jutott, hogy a depresszió végül leküzdötte őt, de megértem. Még mindig értetlenül állok a történtek előtt, de nem tudok rá haragudni. Ahogy írta a búcsúlevelében, nem kér senkit arra, hogy megértsük, ő egyszerűen úgy gondolta, nem neki való a zenei pálya, függetlenül attól, hogy ő választotta ezt az utat, ő nem tudott megelégedni magával, hiába volt sikeres és kiemelkedő ember a kpop történelmében. A depresszió már csak ilyen. Hiába járt orvoshoz, ők se képesek mindig segíteni. Jonghyunnál szerintem nem az elmúlt években kezdődött ez az egész, talán sokkal korábban, talán már gyerekkorában, csak még ő sem tudott róla. Ez valami olyasmi, amit még ő sem biztos, hogy tud, vagy ha tudott is, már nem számít.

Van az a pont, amikor az ember egyszerűen nem bír több fájdalmat elviselni, nem bírja a magányt, hiába van ott a családja, a barátai, a rajongói. Alapból a koreai zeneiparban nehéz megmaradni, ahol úgy kezelik az embereket, mint egy játékszert, ahol folyton teljesíteni kell, jobbnak és jobbnak lenni. Nem csak Jonghyun az egyetlen, aki nem tartja magát elég jónak. Persze, mondhatnánk azt, hogy akkor hagyja abba, lépjen ki, és éljen átlag emberként. De nehéz lenne hétköznapi emberként élni, ha közben milliók ismernek, és közben tudod, hogy ezeket az embereket cserben hagyod. Jonghyun érzékeny lelkű volt, és Koreában kicsit másként működnek az emberek, kicsit más ott a felfogás, mint nálunk, így lehet, nem bírt volna megküzdeni ezzel. Csak kicsit gondoljatok bele a helyzetébe... Híres vagy, közel tíz éve a színpadon vagy már, egész életedben a zenei pályára készültél, milliók ismernek és tudnak minden lépésedről, és egy pillanat alatt próbálj meg beleolvadni az átlagos emberek közé. Nem egyszerű... Mégis mit kezdenél utána? Ő az az ember volt, aki nem bírta tovább és ezt az utat választotta. Van, aki nem így tett volna, de nem vagyunk egyformák.

Nem haragszom rá emiatt. Ő megtette azt, amit más nem biztos, hogy meg mert volna tenni. Nem mondom, hogy helyes, amit tett, de ő ezt érezte jónak. Küzdött a depresszióval, járt orvoshoz, megpróbálta legyőzni, de nem ment végül. Előfordul. 

Pokoli nehéz lehetett neki így élni. Mindennap a nyilvánosság elé állni, és mosolyogni, miközben legbelül már darabokra szakadt. Ezt elvárták tőle. És senki nem vette észre ezek ellenére, hogy baj van vele. Járt orvoshoz, ott voltak a közelében a barátai, a családtagjai, mégis... senki nem tudta, mire készül. Pedig a dalai... a dalaiban elmondott mindent. A dalaiban egyértelműen kimondja, hogy ő ezt nem akarja, hogy valaki mentse meg, a dalai segélykiáltások voltak. Mindezek ellenére a környezetében élők sem hallották meg. Haragudhatok rájuk? Én magam sem tudom. Nem voltam ott, nem tudom, mi zajlott valójában, így nem ítélkezhetem senki felett.

Csak arra tudok gondolni, hogy megértem Jonghyunt. Egyszerűen azonosulni tudok vele. Én ugyan nem vagyok depressziós, de nekem is voltak/vannak mélypontjaim, nehéz napjaim, néha nekem is megfordult a fejemben az öngyilkosság, pedig én közel sem élek olyan stresszes életet, mint ő. Egyszerű életem van, mégis vannak olyan dolgok, amiket nem bírok feldolgozni, amikről nem tudok beszélni. És sokszor nem azért, mert nincs, akinek elmondhatnám, mert lenne. Inkább attól félek, hogy vajon megértenék-e? És ha megértik, tudnak segíteni? Az emberek sokszor inkább a visszajelzéstől félnek, az ítéletektől, hogy hülyének nézik, és nem törődnek vele. És az a baj, hogy én is ezt tapasztalom a környezetemen, hogyha szóba jön az öngyilkosság, vagy bármilyen negatív dolog, ha csak panaszkodni szeretnék egyet, mert éppen ki akarom beszélni magam, hogy utána jól legyek, egyszerűen nem hallgatnak meg. Nem érdekli őket. Néha viccből szoktam ilyeneket mondani, hogy öngyilkos leszek, de csak mert kíváncsi vagyok, mit reagálnak rá. És én is azt kapom, hogy ne legyek már hülye. Köszi. Ha így állnak az emberek a dolgokhoz, akkor mégis miért mondjam el a problémáimat? Ha tudom, hogy nem fognak komolyan venni, mi értelme beszélni?

Mint tudjuk, ha az ember nem mondja el a problémáit, azok felhalmozódnak egy idő után, majd elhatalmasodnak felettünk, teljesen beterítenek, végül nincs menekvés - az öngyilkosság lesz az egyetlen kiút. Néha előfordul, hogy a küzdés ellenére se tudunk győzni. Természetesen az a legjobb megoldás, ha kiadod magadból, de ha nem hallgatnak meg, akkor már nem egyszerű a dolog.

Mindezek ellenére a másik felet se hibáztathatjuk minden esetben, hisz nem vagyunk egyformák, nem mindenki tudja úgy kezelni a helyzeteket, ahogy kellene. Van, aki megijed ezektől a helyzetektől, ami érthető, de akkor se normális letojni a másikat. Ha valaki azt mondja, meg akar halni, nem az a megoldás, hogy azt mondod, hogy hülye vagy, hanem megkérdezed, hogy mi az oka, miért akarod ezt tenni. De az embereknek nem szeretnek foglalkozni másokkal, hisz mindenkinek megvan a baja. Hosszan lehetne mindezt fejtegetni, de úgy érzem, felesleges ebbe belemenni.

Amit el szerettem volna mondani, hogy szíven ütött Jonghyun halála, és ugyan sajnálom, hogy nem hallhatom többé a hangját, hogy sosem találkozhatok vele, hogy nem láthatom, ahogy megházasodik, és gyerekei lesznek, de ő ezt az utat választotta, és megértem. Egyszer az életében magára gondolt. Tudom, hogy nehéz volt megtenni neki ezt a lépést, de az ő élete. És én elfogadom a döntését, és megpróbálom elengedni, megőrizni a szívemben és örökké emlékezni rá. Ezentúl is az ő zenéjét fogom hallgatni, ha rossz kedvem, és ezentúl is ő lesz az egyik személy, akibe kapaszkodni fogok.

Jonghyun nem halt meg, csak elköltözött egy másik világba. Most már egy csillag az égen, aki mindannyiunkra ragyog és így láthatja az összes rajongóját.

Tudom, hogy elkéstem ezzel, de Jonghyun: jól csináltad. <3

És végezetül szeretnék Jonghyuntól pár videót betenni, hiszen egy csodálatos ember volt, és remek zenéket alkotott. 

Az egyik legszebb és legmagányosabb dal; ekkor már állítólag elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Ez mondjuk érződik is a dalból.

Egy másik remek dal, ami könnyeket csal a szemekbe. Egy dal, amiben önmagához beszél.

Magány, egyedüllét, meg nem értés. Újabb gyönyörű dal, amit Taeyeonnal énekel.
"Még mindig nem akarom elrejteni előled, de már megszoktam, hogy magamban tartom."

Valószínűleg ezt a fellépését sokan látták már, és sokan ismerik is. Ez az egyik dal, ami eszünkbe jut, ha meghalljuk azt a szót, hogy Jonghyun. :)

Jonghyun egyik legutolsó dala, halála után jelent meg. <3 

És még rengeteg videót és dalt hozhatnék tőle, mert mindegyik valóban tökéletes és sokatmondó, de ezennel zárom a soraimat. Ezzel a bejegyzéssel szerettem volna elbúcsúzni tőle. Remélem, most már egy sokkal jobb helyen van, ahol végre boldog lehet. <3

FT ISLAND KONCERT, csapatépítő stb.

Sziasztok!

Sajnos megint jó ideje nem adtam életjelet magamról, de egyszerűen nincs annyi időm, hogy leüljek és oldalakat gépeljek. Ha mégis akad szabadidőm, akkor pedig általában nem gép előtt ülök, ha mégis, akkor hulla vagyok és sorozatot nézek. xD

Nos.... augusztusban írtam, hogy lebetegedtem, és ez a betegség úgy egy hónapra le is döntött a lábamról. Elkaptam egy fertőzést, a mononukleózist, ami miatt jóformán egy hónapig nem tudtam semmit se csinálni. Heteken keresztül lázas voltam, vagy legalábbis hőemelkedésem volt, étvágyam alig volt, minden végtagom fájt, néha szédültem, ezért ki se bírtam kelni az ágyból, kedvtelen voltam, nem tudtam mit csinálni, csak feküdni és sorozatot nézni, bár sokszor ez is olyan nehéz volt. Néha-néha jobban éreztem magam egy-egy órácskára, akkor megpróbáltam sétálni menni és ilyenek, de hamar kifáradtam. Hetente jártam vérvételre, hogy javult-e az eredményem, mert amúgy gyógyszer nincs erre, vagyis annyira rosszul mégsem voltam, hogy antibiotikumot adjanak. De szerencsére fokozatosan jobban lettem, csak ugye dolgozni nem tudtam menni és hasonlók. Mindenesetre jobban vagyok, vagyis már meggyógyultam teljesen.^^

Szeptember közepétől pedig megállás nélkül dolgozok, szabadidőmben pedig otthon vagyok, barátokkal vagyok, és ehhez hasonlók. Mos mondjuk kicsit fárasztóbb volt a meló, mert ugye itt volt a glamour napok, utána pedig 120-130 kartonnyi árut küldtek, amit egy nap fel kellett volna dolgoznunk, de hát képtelenség volt, mivel átlagban 90-et szoktak küldeni és azt se lehet egy nap alatt feldolgozni. Mindenesetre úgy néz ki, kezd javulni a helyzet, mostanság nyugisabb napok vannak bent is.^^

Mostanság sajnos a magánéletem se fényes, kezdek besokallni, hogy itthon folyton mindent én csinálok, én takarítok, mosogatok stb, amikor jóformán heti kétszer vagy háromszor alszok itthon, akkor is csak azért, mert este 10 körül érek haza, minden másik napon a barátomhoz megyek munka után. Egyre inkább fontolgatom, hogy elköltözök innen, mert nem bejárónő vagyok. Itt vagyunk ebben a lakásban hárman, nővéremmel és lakótársammal, de csak én takarítok, és néha még egy csokipapírt is nehéz kidobniuk. Én meg szeretnék végre élni: dolgozni, és a jövőmet tervezni, a hobbijaimnak élni és hasonlók. Nincs nekem ahhoz se időm, se kedvem, se türelmem, hogy a szabadnapjaimat azzal töltsem, hogy itthon takarítok mások után.

Felnőtt ember vagyok, el kell kezdenem félretenni pénzt lakásra és egyéb dolgokra, arról nem beszélve, hogyha családot szeretnék egyszer alapítani, akkor az a következő tíz éven belül meg fog történni, és ez a tíz év igazából nagyon kevés ilyen téren. Fiatal vagyok és ki akarom élvezni az életet, nem pedig otthon idegeskedni és veszekedni másokkal, miért nem takarítanak. Belefáradtam ebbe, ez megy évek óta, ha valaki nem képes megváltozni magától, akkor nem fog, akkor nekem kell lépnem. 

Magamra akarok időt fordítani, arra, ami nekem fontos és jól esik, eleget szenvedtem mások miatt, és eleget kínoztam magam. Volt idő, amikor utáltam magam, amikor úgy éreztem, nem érdemlek meg semmit, amikor sosem leszek boldog, és sosem fogok kijönni abból a mély pontból, ahol voltam. De most úgy érzem, végre sikerült elindulnom egy jobb úton, boldog vagyok, és vannak céljaim, jobban is érzem magam és nem ostorozom állandóan magam, el tudom fogadni magam és kibékültem valamennyire magammal, ezt az állapotot meg csak úgy tudom megtartani, ha a saját dolgaimat tartom szem előtt, és nem másokat. És ha nekem ez az állapot nem jó, már pedig nem jó, mivel folyton idegeskedem itthon, és agyfaszt kapok, akkor lépnem kell. Nem kell elviselnem semmit se, ha nem akarok. 

Szóval ha nem történik változás, akkor lehet elköltözök, én legalábbis egyre jobban fontolgatom. 

De ugorjunk valami vidámabbra... Tegnapelőtt volt FT Island koncert, és igen, sikeresen eljutottam oda is és azt kell hogy mondjam, fantasztikus volt. *-* Hú, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz, kicsit féltem tőle, mert nem ismertem annyira a számaikat, főleg nem az újakat, az új albumokat is előző este hallgattam meg, de nem csalódtam. Néhány számukat hiányoltam, főleg azokat, amiket imádok, de azok már nagyon régiek, valószínűleg azért nem játszották élőben.

Nos, a fiúkról nem sokat tudok mondani, mert elég hátul álltam a sorban, és nem sokat láttam belőlük, de csodálatosak voltak. Sokat ökörködtek a színpadon, nagyon szívatták egymást és szerintem nagyon közvetlenek voltak. Főként Hongki beszélt, de róla tudjuk, hogy hülye. Imádom azt az embert, annyira vicces,bár meglepődtem, hogy a hangja ennyire mély, a dalokon olyan gyerekes a hangja néha :D Bár az nekem még mindig nem fér a fejembe, hogy a teste azért kidolgozott, izmos, és a hangja is mély, de hogy a feje olyan, mint egy tizenöt évesé, az is biztos. XD Imádom az ilyen embereket =D

Sokszor elismételték, hogy nagyon tetszett nekik Budapest, de ezt láthattuk is, ugyanis az instagram fiókjukat telenyomták képekkel. =D Azt mondták, hogy mi tuti koreaiak vagyunk, mert túlságosan jól tudjuk a szövegeket. xD Egyszer a fordítóval is "veszekedésbe" kezdett, mert amíg ő tök hosszan beszélt, a fordító pár szóval le tudta fordítani, mit mondott, és Hongki megkérdezte, hogy ilyen rövid szavaink vannak, vagy a tolmács nem ad tovább mindent XD

Aztán... mi volt még =D Ja, igen többször kértük, hogy táncoljon Hongki, de mindig mondta, hogy nem tud, nem akar táncolni, hagyjuk már ezzel békén. XD Meg mondták, hogy kicsit féltek, hogyan fogjuk fogadni őket, hisz ugye a kpopon belül nem olyan elterjedt a hangszeres banda, akik ráadásul kicsit keményebb zenét játszanak, de nagyon meglepődtek, hogy milyen hangosak vagyunk és hogy megállás nélkül tombolunk, meg folyton fent van a kezünk a levegőben. Mondták, hogy sokkal hangosabbak vagyunk az orosz rajongóknál (előző napokban ott voltak koncertezni), és ezen is meglepődött. Ezt mondjuk sok együttes elmondta, hogy hangosak vagyunk és tudunk bulizni, de nem csak kpop bandák, hanem úgy más bandák is :D

Huh... öhm... Volt olyan is, amikor a koncert végefelé sört kaptak, és mi meg elkezdtük kiabálni nekik, hogy pálinka, mire megkérdezték, mi az, a tolmács meg lefordította, hogy ez egy nagyon híres magyar alkoholos ital, erre Hongki is felpattant, hogy hol van ilyen, hozzanak a szervezők, miért nem hoztak már nekik ilyet XD Szóval nagyon király volt :D

A Memory közben emeltük a magasba a kis transzparenseket, amin az állt, hogy "Addig várakoztam, amíg eljöttél", és megkérdezték, tudjuk-e, mit jelent, és mondtuk, hogy persze, és annyira látszott rajtuk, hogy meghatódtak. Tökre meglepte őket, hogy mi is készültünk neki ilyennel, és azt mondták, vissza jönnek még, vagyis mindenképpen szeretnének. Tudom, ezt minden koncerten elmondják, de akkor is. Remélem, így lesz :) 

Összességében tényleg nagyon jó volt, újabb élménnyel gazdagodtam, és még most is olyan hihetetlen ez az egész. Ez volt már a negyedik kpop koncertem, de mindegyik koncert után azt érzem, hogy csak álmodtam, pedig nem, megtörtént. Annyira messziről jönnek és tudva, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy látom őket, annyira álomszerűnek tűnik. De mégis ezek azok a pillanatok, élmények, ami hihetetlen nagy erőt tudnak adni nekem, és feltöltenek energiával. *-* <3 

A szervezéssel nekem megint gondjaim voltak, főleg a sorba állítással. Mondjuk a sorszámosztás is nagyon lassú volt, másfél óra alatt jutottunk el a sorszámunkig, de mindegy. A sorba állítás katasztrófa volt, mindenki keveredett mindenfelé, semmit nem is lehetett érteni abból, amit mondtak a szervezők, mert teljesen elől álltak. Szerintem azt kellett volna, hogy valaki bemegy a tömeg közepére meg a végére, és ott is irányítja az embereket, plusz nekik kellett volna sorba állítani az embereket. Bár ez utóbbi a végén sikerült szerencsére. Mondjuk a rajongók is ott tököltek, álltak egy helyben, és nem mozdultak semerre, meg se mertek senkit kérdezni, hogy mi a sorszámuk, hogy nagyjából belőjék, hol állnak és ilyenek. Fhú, katasztrófa volt. Szerintem mondjuk alapból a sorszámozás is hülyeség, én hagynám, hogy mindenki tolongjon, így mindenkinek ugyanannyi esélye lenne az első sorért. Azért, mert valaki drágábban vette a jegyet, szerintem nem kellene, hogy feljogosítsa az első sorért, az elég lenne, ha a pacsizásra meg a közös képre vonatkozna. De ezt sajnos a koreai szervezők hozták így, amit el kell fogadni, na mindegy. =/

Röviden és tömören ennyi, összességében nagyon jó volt. Vettem magamnak egy lightsticket, amire nagyon régóta vágytam már, úgyhogy most boldog vagyok *-* Kicsit eláztam hazafelé, mert szakadt az eső, de megérte^^

Másnap félben pedig mentem csapatépítőre, ami szintén nagyon jó volt. Aqua worldben voltunk, életemben először voltam ott, de annyira jól esett pancsolni, meg csúszdázni. Megállás nélkül csúszdáztunk két órán keresztül, mindent kipróbáltunk, amit lehetett és úristen.*-* Vissza akarok menni. Olyan meleg víz még a lakásban sincs, mint ami ott volt. XD

Aztán miután fürödtünk egyet meg elkészültünk, elmentünk a Trófeába enni, és te jó ég, én életemben nem ettem ennyi mindent. Ettem túrós csuszát, marhapörit, joghurtos-fahéjas csirkét, fűszeres csirkét, csomó salátát, burgonyafánkot, desszertnek ettem citromos sütit, valami csokisat is, meg sajttortát, ittam koktélt meg pezsgőt és más nem jut az eszembe. Úgy teleettük magunkat, hogy az valami hihetetlen. Alig bírtam mozdulni utána, aztán meg este egész végig fájt a hasam. xD De megérte, nagyon jó volt :D 

És ennyi. Röviden és tömören ennyi minden történt velem. Ja, nem, koncert előtti napon, 21-én feljöttek anyuék hozzánk Pestre, és tartottunk egy családos napot ^^ Tavaly voltunk így együtt utoljára, hogy mind az öten együtt voltunk. Kicsit rossz érzés, hogy ilyen keveset találkozunk és látom őket, de sajnos erre fel kellett készülni, hisz felnőttünk, és mindenki megy a saját útján.

Szóval ennyi volt. Nem tudom, hogy legközelebb mikor jelentkezek, de majd írok, ha tudok ^^

Búcsúzóul pedig itt van 2 videóm, amit a koncerten csináltam ^^ 

PUPPY ^^ Olyan jót lehetett erre tombolni :D

WIND *-* Ezen majdnem elsírtam magam =(

Ennyi lettem volna ^^ Legyetek jók! ^^