Jó estét mindenkinek!
Furcsa ez az este. Ez az utolsó napom a kollégiumban.
Miután 2 éve Pestre költöztem, albérlet hiányában koliba kellett mennem, bármennyire is rühelltem. Mivel utálom a bezártságot, tudtam, hogy nehéz lesz számomra és hiába ígérték, hogy persze, mehetek albérletbe, valahol legbelül tudtam, hogy ez az egész csak hitegetés. Mindegy, túltettem magam ezen.
A tavalyi meg az az előtti nyarat leszámítva ebben a kollégiumban éltem, kb. másfél éven keresztül. Maga volt a Pokol. Nem csak az, hogy este 10 után nem mehettünk sehová kimenők nélkül, vagy hogy csak este 10-ig volt wifi és az is igen ratyi. (Azt már meg se említem, hogy amikor először jöttem ide, nekem fél évig gépem se volt, ráadásul másfél hónapig olyan régi telefonom volt, hogy nem volt rajta internet). Mindegy, ezt is túl éltem. De ott volt még az, hogy folyamatosan ellenőrizgettek minket, a szobatársaimat nem igazán kedveltem, a mosdó állapotát meg sem említem, és még sorolhatnám a dolgokat. Ráadásul alapból olyan ember vagyok, aki sokat van/volt egyedül, és csak nagyon kevés embert enged közel magához, eléggé elzárkózva éltem, erre felkerültem egy olyan helyre, ahol mindenhol emberek vannak, és esélyem sem volt sehová félrevonulni. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb az egészben, hogy amikor szükségem lett volna rá, nem tudtam sehová sem menni, nem tudtam kikapcsolódni és kisírni magam. Hiába töltöttem minden hétvégémet nővéremnél, az sem segített sokat. Nagyon szenvedtem, és ha lehet, még jobban magamba zuhantam, mint korábban, holott úgy vágtam neki a pesti életnek, hogy itt minden más lesz, és boldog leszek. Hát, nem így történt. És mindezek mellé még vegyük hozzá, hogy nem abba az iskolába mentem, ahová szerettem volna plusz az egyéb magánéleti problémákat is.
Lényegében eléggé összejöttek a dolgok mindenhogyan, és azt hittem, sosem lesz vége. Szerettem volna feladni, nem egyszer, de nem tettem.
Szerencsére mellettem voltak a barátaim, akik nélkül biztosan nem tudtam volna túljutni mindezen, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. <3 Elmondhatom magamról, hogy olyan barátaim vannak, akikre mindenki vágyik.^^
Aztán... nyáron elkerültem egy egyetemi koliba, másfél hónapot lehúztam (miközben nyári gyakorlatra jártam), ami szintén nagyon rossz hely volt (egy hónapig jóformán napi két szendvicset ettem, olyan gyomoridegem volt megállás nélkül... emlékszem, volt olyan nap, amikor semmit nem ettem, joghurtot meg ilyeneket tömtem maga, hogy egyek valamit, de azoktól is hányingerem támadt... azt már el se árulom, hány kilót fogytam), majd szeptembertől vissza a Pokolba. Mindvégig magam alatt voltam, még ha nem is mutattam ezt sosem. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy átgondoljam a dolgokat és értelmet találjak az életben - csak sodródtam az árral, és nem igazán érdekelt, mi lesz.
De szerencsére a szeptember jó dolgokat tartogatott számomra. Egyrészt elkezdtem koreait tanulni, aminek marhára örülök, másrészt mert olyan szobatársaim lettek, akikkel nagyon jól kijövök és nagyon megszerettem őket.
Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik velem. És ahogy megkedveltem őket és megnyíltam előttük, ez az egész kollégium már nem is tűnt olyan borzalmasnak. Nem, nem szerettem meg a helyet, azt hiszem, ezt sosem fogom megszeretni, de elviselhetőbb volt, mint korábban. Ha velük voltam, állandóan ökörködtünk, meg tudtam velük bármit beszélni, akár komoly, akár jelentéktelen dolgokról volt szó, és ezáltal elterelődött a figyelmem erről az egész koli-utálatról. Persze, ha egyedül voltam, ismét magamba fordultam, de közel sem annyira, mint régebben.
Szóval igen, egész jól megszoktam ezt a helyet. Lejártunk tollasozni, játékklubba is mentünk és rengeteg új embert is megismertem. Sokkal nyíltabb lettem, és barátkozósabb, és bár még mindig nagyon nehezen engedek közel másokat magamhoz, érzem magamon a változást. És ez jó érzéssel tölt el.
Most viszont itt hagyom a kollégiumot, mert albérletbe költözöm nővéremmel és egy közös barátnőnkkel. Őszintén, amióta idejöttem Pestre, vártam azt a napot, hogy ez bekövetkezzen, de most... most elbizonytalanodtam. Mármint természetesen költözni akarok, de... nem akarom itt hagyni a többieket. Ez az utolsó nap, hogy itt vagyok, és nem fogtam fel, hogy holnap ilyenkor már mindez csak a múlté lesz. Igen, tudom, ez nem a világ vége, fogok még velük találkozni, de mégis... három emberrel osztozkodtam egy szobán. Három ember folyamatosan körbevett, része volt a mindennapjaimnak, velük éltem, és egyik napról a másikra kikerülök ebből a környezetből egy teljesen másikba és ez egyszerre ijesztő, borzalmas és jó érzés.
Valami véget ér, de valami új kezdődik.
Várom ezt az újat és pozitívan tekintek felé, de ugyanakkor bennem van ez a furcsa, szorító érzés is. Már most nagyon hiányoznak. Nem fogom őket mindennap látni, és félek, talán idővel megszakad a kapcsolat. És ezt nem akarom, mert tudom, milyen érzés ez, mert már annyi emberrel ért így véget a barátságom és ez tényleg rossz. Akkor inkább már vesszünk össze, csakhogy legyen ok, de ezt rühellem, amikor szimplán csak a távolság és az időhiány az, ami miatt minden megszakad.
Most is itt vagyok, egyedül a szobában, a többiek hazautaztak hétvégére és mikor visszajönnek, nem leszek már itt. Olyan furcsa körbenézni a szobában. Nemrég fejeztem be a csomagolást, és úgy kiürült minden. Hihetetlen, hogy véget ért. Mintha csak tegnap lett volna, hogy idejöttem és már vége is van. Olyan nehéz volt az első jópár hónap, azt hittem, sosem jutok ki innen, hogy meg fogok őrülni és olyat teszek, amit nem kéne, és most... most vége. Nem, én ezt tényleg nem tudom elhinni.
Boldog vagyok, örülök, de van bennem egy keserű érzés is a szobatársaim miatt. Nagyon furcsa lesz és nehezen fogom megszokni az új otthonomat. Nagyon nehéz lesz nélkülük, hogy nem tudom velük megosztani mindazt, amit eddig és... úristen, az a sok nevetés meg baromkodás, már most mennyire hiányzik. Annyira félek, hogy megint magamba fogok zuhanni, hogy olyan leszek, mint régen... ajh, tényleg nem tudom leírni most mindazt, amit érzek. Keveredik bennem minden, az egyik percben még boldog vagyok, a másikban már úgy érzem, maradnom kell.
Pedig muszáj lépnem. Ilyen az élet, és hozzá kell ehhez szokni.
Csak ne lenne minden ilyen rohadt nehéz és fájdalmas.
Azt hiszem, ideje zárnom soraimat. Még kiélvezem, hogy 11-ig lehet netezni, aztán megpróbálok aludni - bár a jelenlegi állapotom miatt inkább az írás lesz az, akit választok.
(zárójeles megjegyzés: itt egy kép a cuccaimról... ez csak a 90%, a többit majd csak reggel rakom el =D)
Jó éjszakát!
Park Minseo
