Vége a nyárnak!

   Annyeong!

   Régóta nem adtam életjelet magamról, legalábbis itt a blogon nem. Azt hiszem, itt az ideje ezt pótolni.

   Sok minden történt velem ezen a nyáron, és közben mégsem. Az a durva, hogy elég lassan telt el ez a két hónap, de ha meg visszatekintek, minden olyan gyorsnak tűnik. 

   Júniusban a vizsgáim jól sikerültek, és most már elmondhatom, hogy van egy szakmám, habár nem hiszem, hogy ebben fogok dolgozni, mert az nem illik hozzám. De a lényeg, hogy túl vagyok rajta.  Ezen kívül június vége felé sikerült egy két napos, sütögetős házibulit szervezni Lellére, ami jóra sikeredett.^^ Imádom a barátaimat, annyira gyökerek, és folyton nevetnem kell, ha velük vagyok, ami jó hatással van rám. Azt hiszem, ez is segít kigyógyulni a folytonos melankolikus hangulatomból.

   A július egy kínszenvedés volt, mert nem sikerült munkát találnom, és gyűlöltem otthon ülni. De feltaláltam magam; elkezdtem készülni a koreai alapszintű nyelvvizsgára, ami sok gyakorlást igényel, ráadásul ezáltal meg fogom tapasztalni, milyen is egy nyelvvizsga. Kicsit félek tőle, de remélem, októberben menni fog^^ Aztán természetesen folyamatosan jártam táncra, meg igyekeztem barátokkal is sokat lenni. Amíg otthon voltam, azt hittem, megőrülök, és emberekkel akartam körbevenni magam. Szeretek egyedül lenni, de júliusban ez nem volt kedvemre és folyton frusztráltnak éreztem magam emiatt, már-már kezdtem depressziós lenni, de kitartottam amellett, hogy nem hagyom magam a mélybe süllyedni, és elmondhatom, hogy ki is lábaltam most ebből^^

   Júliusban voltam nyaralni barátnőimmel Varsányban egy pár napot, ahol szerencsére nem csak egész nap otthon ültünk, hanem a jó időnek hála rengeteg helyre eljutottunk a környéken^^ Bár nekem sikerült ott is lebetegedtem, de így is jól éreztem magam.^^ Ezen a nyáron furcsamód folyton beteg voltam, pedig nem szokásom. Oké, rettentő sokat stresszeltem, szóval ez lehetett az oka, hogy mindig elkaptam valamit.

    Aztán a pesti albérletünkben is sikerült végre lakásavató bulit szervezni így július vége és augusztus elseje felé, ami szintén nagyon jó volt, és remélem, mindenki más is így érezte magát. Gyakrabban kellene összehívni a társaságot, csak éppen nehéz, mert nem mindenki ér rá ugyanakkor, meg azért nem olcsó mulatság.

   Augusztus... na, ez egy érdekes hónap volt. Szerettem volna Pesten egy kávézóban dolgozni, ezért elmentem egy interjúra. Nem sikerült, de szerencsére nem éltem meg kudarcként. Nem is bánom így utólag, hogy nem sikerült, mert alapból az interjú elég hülyeség volt, semmi köze nem volt a munkához. Úgy fogtam fel, hogy nekem nem ott kell lennem, ezért nem jött össze. Aztán még aznap telefonáltak, hogy mi lenne, ha a balatonlellei strandon dolgoznék. Én pedig gondolkodás nélkül elvállaltam, mert már nagyon kellett a munka, így hazaköltöztem erre az egy hónapra.
   Aggódtam, mi lesz itthon, és furcsa is volt, hisz két év után most először töltöttem itt huzamosabb időt. Természetesen volt egy s más, sőt, a veszekedések mindennaposak voltak, ki is készítettek rendesen, de mit tehetnék? Hozzászoktam már az évek alatt, így nagyjából tudtam kezelni a helyzetet.

   Maga a meló nem volt nehéz, csak rettentő unalmas és fárasztó... meg egy idő után kiborító is a sok hülye ember miatt, de szerettem ott lenni, mert... emberek vettek körbe, és nekem ez számított. Rengeteg mindent megtapasztaltam, új élményeket szereztem, és azt hiszem, erre volt szükségem. Napi öt-hatezer emberrel is találkoztam, beszélgettem jó pár idegennel, akár németül, akár angolul, és ez iszonyatosan jó érzés volt.^^ Fhú, komolyan, bármennyire is volt időnként tele a hócipőm mindenkivel, és bármennyire is kimerítő volt a napi 10-12 óra munka, én imádtam. Ráadásul a munkatársaim is borzasztó rendesek voltak, habár nem tudom, hogy a hátam mögött mit mondtak rólam, de ez nem is érdekel. Aranyosak voltak, mert sokat segítettek, és szerintem időnként eléggé családias volt a hangulat, főleg, amikor rossz volt az idő, mi pedig ott fagyoskodtunk és beszélgettünk. A főnököm pedig egy tündéri és laza nő volt, én nagyon szerettem őt, és szerintem sokan vehetnének róla példát. Megértő volt nagyon, és sokszor ő is besegített a munkába, amit nem sokan szoktak megtenni. Számomra ez igen pozitív volt.^^ (istenem, mennyi szóismétlés... o.O Nem baj, ez egyszer elnézem magamnak XD)

   Lényegében így telt el az augusztusom. A napjaim abból álltak, hogy dolgoztam, és aludtam, és így semmi másra nem maradt időm, de legalább rendesen kifizettek. Egy hónapra bőven elég volt, nem tudom, hogy jövőre is visszajövök-e ide, mert mindenképpen szeretnék Pesten maradni.

    Ja, és volt három nap szabadnapom, amikor barátnőm és a barátja lejöttek meglátogatni, az is nagyon kellett, szükségem volt rájuk és egy kis kikapcsolódásra, és ezúton is köszönöm nekik, hogy itt voltak^^

   Lassan kezdődik a suli, ami miatt most aggódok, mert eleinte kiadványszerkesztőnek akartam tanulni, de pár napja közölték, hogy nem indul a képzés, és hát még nem sikerült helyette másik sulit találnom. Ahol lett volna, az betelt, máshol meg csak néhány hónapos képzést indítottak, amivel semmire sem megyek. B tervem nem volt, és őszintén, nem is nagyon akarok B tervet, mert... mert nem. Csak ez a helyzet most elgondolkodtatott, hogy talán nem is ezen az úton kell járnom, hogy talán azért nem jött össze, mert nem kiadványszerkesztőnek kell tanulnom. De ha meg nem annak, akkor minek? Merre menjek tovább? Szóval most nagy gondban vagyok, mert időm sem volt nézni másik szakokat, vagy iskolákat, hisz vasárnapig dolgoztam, ma pedig utazom vissza Budapestre, ráadásul közben itthon is pakolni kellett. Óh, és természetesen megint beteg vagyok, örülök, hogy élek, ágyban kellene feküdnöm, de hát sajnos nem tudok.
   Szóval az élet most rettenetesen megszívatott, kétségbe vagyok esve, bár kevésbé, mint az elején, és nem tudom,mi lesz így. Tanulni akarok, de lehet, hogy munkát kell keresnem. De megint itt a kérdés: mégis mit és hol? =/ Nem egyszerű, az biztos, de már megnyugodtam kicsit, és úgy vagyok vele, hogy úgyis megtalálom, amit meg kell.^^

   Röviden és tömören ennyi lettem volna. Azt hiszem, még tudnék mesélni részletesebben, de nem hiszem, hogy érdemes, így is tök sokat írtam =D

    Lassan indul a vonatom, és visszatérek a pesti, szürke hétköznapokba, amik remélhetőleg nem lesznek szürkék.^^ Várom már a táncot, és a koreait, na meg minden mást, ami jönni fog. Azt hiszem, egy jobb és boldogabb emberként térek vissza, így most elköszönök tőletek és megpróbálok majd hamarabb jelentkezni.

   Sziasztok és legyetek jók!^^


   Ezt a dalt pedig azért, mert túl sokat hallottam a nyáron a strandon, és nagyon megszerettem :D

Minden csoda három napig tart...

   Még egy hónapja sincs, hogy azt mondtam, visszakaptam egy barátomat, de kezdem úgy érezni, ismét elveszítem. És megint nem az én hibámból. Néha tényleg nem tudok kiigazodni az embereken.

   Tudtommal egy barátsághoz két ember kell, ehhez képest én vagyok az, aki küzd a másikért. Mondhatnám, hogy ha ő nem foglalkozik velem, akkor én miért tegyem, de... én nem vagyok olyan. Valamiért nekem nagyon fontos, valamiért nem tudom őt elengedni, és pont ezért fáj annyira, hogy az utóbbi időben nem is beszélünk. Én tényleg próbálok folyton témákat feldobni, és akármiről beszélgetni, és elméletileg én vagyok az, aki zárkózottabb és nehezebben nyílik meg mások előtt, ehhez képest én vagyok az, aki nem tud róla szinte semmit. Nem értem, miért kellett egymást megismernünk, miért van az életemben, ha szinte kész kínszenvedés egyáltalán azt elérnem, hogy válaszoljon. És az a baj, hogyha én ezt szemtől szembe megmondanám neki, vagy telibe letojná, mit mondok, vagy hisztisnek, gyerekesnek gondolna. 

   Tényleg kezdem azt érezni, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme, de mégsem tudom azt mondani, hogy jó, vessünk ennek véget. Az a baj, hogy túl sok mindent tud rólam, és mivel túl sok mindent tud, nem engedhetem el. Aztán ki tudja, amennyire foglalkozik velem, és amennyit érek neki, lehet, ezeket a dolgokat már réges-rég elfelejtette.

    De komolyan... elvileg az egyik legjobb barátja vagyok. Ő maga mondta ezt nekem. Bármikor, mikor rosszul érezte magát, mindig nekem panaszkodott, és mondtam neki nem is egyszer, ha bármi van, szóljon nyugodtan, találkozunk, beszélgetünk, megoldjuk a dolgokat, csak ne fojtsa el magában, mert az a legrosszabb. Mondtam neki, ha egyedül érzi magát, hívjon fel, és én ugrom, mert... barátok vagyunk. Ő maga mondta nekem, hogy senkire nem számíthatott még ennyire, mint rám. Akkor meg mi változott azóta? Mert valaminek kellett történnie... Még ha barátnője is van, ő maga mondta, hogy a legfontosabb embereket akkor sem fogja hanyagolni. Velem mégis ezt teszi. Ebből pedig arra következtetek, hogy nem vagyok neki fontos. De az voltam neki, és valami változott, de persze nem tudná megmondani, hogy mi. Tényleg mindig megtettem mindent érte, felajánlottam, hogyha bármi van, megpróbálok segíteni és mellette leszek... az már nem az én bajom, hogy nem mindig keresett meg. Persze, nem is várom el, ő tudja, kivel akar beszélni a bajairól, de tudja jól, hogyha minden kötél szakad, engem bármikor megtalál.

    De ha nekem volt rá szükségem... hol is volt ő? Pedig ő mondta nekem a barátságunk elején, hogy mindig mellettem lesz, ő lesz a támaszom, és bármikor, mikor visszazuhannék, ő majd megtart. Aha. Akkor most hol van? Nem mondom, hogy soha nem segített, mert ez nem igaz, mert igen, az elején még tényleg tök jókat beszélgettünk és tényleg segíteni próbált... De aztán... nem tudom... valamikor időközbe már csak azt vettem észre, hogyha valami problémám volt, ő mindig kerülte a témát, nem írt vissza, és egyszerűen nem törődött velem. Vagy megkaptam azt, hogy gyerekes vagyok, nőjek fel. Kösz. Eleinte azt hittem, azért nem értett meg engem soha, mert nem igazán ismerte az életemet, de szimplán annyiról van szó, hogy épp ésszel nem képes felfogni, hogy minden embernek más a baja, más problémája van és más idegesíti fel. Lehet, hogy egy adott helyzet valakinek csak egy apróság, de valakinek ugyanez a helyzet szívfájdalom. Az utóbbi időben úgy érzem, idegesítem őt, ami azért vicces, mert ő volt az, aki felkeresett, de mindegy is, nem az a lényeg. Hanem az, hogy bármi változott, bármi olyat tettem, ami zavarta vagy akármi, arról nekem miért nem szólt? Barátok vagyunk, vagy nem? Ismerjük egymást egy ideje, és annyit megérdemlek, hogy őszinte legyen hozzám. Elvégre is... ő hangoztatja folyton, hogy majd erről személyesen beszélünk, de érdekes, mire találkozunk, elfelejti és nem beszéljük meg. 

   Komolyan nem tudom, miért van ez... de egy barátság nem ilyen. Nem értem őt. Talán tényleg nem vagyok neki már annyira fontos, de akkor is lehetne őszinte, hisz mint mondtam, ennyi idő után ismerhetne, hogy tudja, nem sértődöm meg. Mindegy, én ezzel nem tudok mit tenni. Éreztem, hogy ez lesz, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog ez az egész dolog egy hónapnál tovább tartani. Miért is tartana? Tudom, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, és igencsak kilógok a korombeliek sorából, de akkor sem értem, miért kell így viselkednie. Mert ez fáj a legjobban tőle, hogy nem mond semmit, csak fokozatosan érzem, hogy eltávolodunk, és hiába is teszek bármit, hogy ezt megállítsam, ő nem törekszik erre. Talán észre sem veszi, mi folyik körülötte. 

    Mindenesetre ezt a rövid időszakot, ami jó volt, és élményekkel teli, mélyen magamba zártam és jó emlékként fogom megőrizni. Rövid volt, de szép, és erre mindig is így fogok tekinteni. De mellette akkor is ott lesz egy kicsi seb, egy apró fájdalom, ami soha nem fog elmúlni.