Sziasztok.
Idén egyáltalán nem írtam blogbejegyzést, főként azért, mert úgy gondoltam, senkit nem érdekelne. Ha bárki el is olvassa, nem kapok rá választ, akkor meg minek szánjak időt ilyesmikre? Most is inkább magamnak írok egy összefoglalót, csak úgy, mert miért ne?
Ha megkérdeznék, milyen volt a 2019-es évem, akkor azt válaszolnám, hogy gyorsan eltelt. Elég vegyes volt, sok jó és rossz történt velem, összességében pedig nem volt a kedvenc évem, volt már ennél jobb is.
Nem is tudom, mit mesélhetnék. Ez az év ugyancsak a munkával telt el, előléptettek a nyáron, immár üzletvezető helyettes vagyok, ami még több munkával, még több stresszel és még kevesebb pihenéssel jár. Bevallom, így év vége felé közeledve közel állok a felmondáshoz. Szeretem a munkámat, szeretem, amit csinálok, de úgy érzem, sokkal többet dolgozom, mint amennyit keresek. És ugyanezt meg tudom csinálni máshol is, több pénzért.
Így hát nem is tudom, mi az, ami még itt tart. Talán a kollégáim, és az, hogy rettentő nehezen váltok új helyet. Pedig meg kéne tennem ezt a lépést, mert az elmúlt két hónapban minden nap gyomorgörccsel kelek és fekszek, éjjelente alig alszom, folyton felkelek, kialvatlan vagyok, nincs étvágyam, mindentől hányingerem van és a szabadnapjaimat is inkább a lakásban töltöm, elzárkózva, és eszembe se jut az a gondolat, hogy kimenjek az utcára. Folyton menekülnék és azt várom, legyen vége ennek az egésznek. Pihenni akarok és nem akarok stresszelni.
Úgy érzem, kezdek depresszióssá válni, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok erről a körülöttem lévőknek beszélni. Oké, ez nem igaz. Régen, ha problémám volt, nem beszéltem róla, inkább arra vártam, hogy mások rájöjjenek, hogy gond van velem, de mostanra felnőttem, és tudom, hogy senkit nem érdeklek annyira, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Az emberek egyszerűen nem szánnak időt a szeretteikre, és nem hajlandóak azzal foglalkozni, hogy kitalálják, mi a baja és hogyan segíthetnének rajta, mert mindenkinek annyi problémája van.
Szóval úgy döntöttem, az igazán körülöttem állókkal megosztom, hogy kezdek depressziós lenni, szorongani, nem csak a munkám miatt. Elkezdtem beszélni a negatív érzéseimről, megosztom másokkal, ha éppen nem vagyok jó passzban, mert a fenébe is, minden embernek vannak hullámvölgyei. Tinédzserként rengeteget szenvedtem belül, sose voltam megelégedve önmagammal, sose tudtam elfogadni magam, rettentő sok negatív gondolatom volt, így hát néhanapján megemlítek ilyeneket, mert ha nem is olyan intenzíven, de még ez is bennem van. Mostanság inkább a munka miatt panaszkodom, mint az egyéb bajaimról, mert úgy gondolom, az elmúlt két hónap alatt tényleg nagyon rossz passzba kerültem, és egyszerűen nem bírtam már tovább tartani magamban.
Így hát nem is tudom, mi az, ami még itt tart. Talán a kollégáim, és az, hogy rettentő nehezen váltok új helyet. Pedig meg kéne tennem ezt a lépést, mert az elmúlt két hónapban minden nap gyomorgörccsel kelek és fekszek, éjjelente alig alszom, folyton felkelek, kialvatlan vagyok, nincs étvágyam, mindentől hányingerem van és a szabadnapjaimat is inkább a lakásban töltöm, elzárkózva, és eszembe se jut az a gondolat, hogy kimenjek az utcára. Folyton menekülnék és azt várom, legyen vége ennek az egésznek. Pihenni akarok és nem akarok stresszelni.
Úgy érzem, kezdek depresszióssá válni, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok erről a körülöttem lévőknek beszélni. Oké, ez nem igaz. Régen, ha problémám volt, nem beszéltem róla, inkább arra vártam, hogy mások rájöjjenek, hogy gond van velem, de mostanra felnőttem, és tudom, hogy senkit nem érdeklek annyira, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Az emberek egyszerűen nem szánnak időt a szeretteikre, és nem hajlandóak azzal foglalkozni, hogy kitalálják, mi a baja és hogyan segíthetnének rajta, mert mindenkinek annyi problémája van.
Szóval úgy döntöttem, az igazán körülöttem állókkal megosztom, hogy kezdek depressziós lenni, szorongani, nem csak a munkám miatt. Elkezdtem beszélni a negatív érzéseimről, megosztom másokkal, ha éppen nem vagyok jó passzban, mert a fenébe is, minden embernek vannak hullámvölgyei. Tinédzserként rengeteget szenvedtem belül, sose voltam megelégedve önmagammal, sose tudtam elfogadni magam, rettentő sok negatív gondolatom volt, így hát néhanapján megemlítek ilyeneket, mert ha nem is olyan intenzíven, de még ez is bennem van. Mostanság inkább a munka miatt panaszkodom, mint az egyéb bajaimról, mert úgy gondolom, az elmúlt két hónap alatt tényleg nagyon rossz passzba kerültem, és egyszerűen nem bírtam már tovább tartani magamban.
Én naív azt hittem, segítenek majd, leülünk beszélgetni, ha kell, akkor segítenek pszichológust is keresni. Néha tényleg azt érzem, hogy konzultálnom kellene egy szakemberrel, hogy jobban legyek. Mások nem így látják. Ők egyszerűen meg se hallják, amit mondok. Annyit kapok, hogy hülye vagyok, miért gondolok rosszat magamról, és ha ennyire rossz a munka, váltsak munkahelyet. Köszönöm. Máris jobban érzem magam és elmúlt a depresszióm. Miért nem jöttem rá magamtól, hogy ha nem gondolok ezekre, akkor minden megoldódik? Mert talán nem fog. Ez sokkal mélyebbről jön, sokkal mélyebben gyökeredzik, mint mások hiszik. Ez már gyerekkorom óta bennem van, nem tudom, miért. Ez valami olyan, amin nem tudok túllépni, viszont nem akarom, hogy életem végéig kísérjen, ugyanakkor egy magam nem tudok kimászni belőle. De úgy érzem, a környezetemben élők egyáltalán nem vesznek komolyan. Persze, hisz nekem sose lehetnek problémáim, mert nekem arany életem van.
Mindegy is. A lényeg, hogy most eléggé sok minden kavarog bennem, és azok az emberek, akikre számítanék, úgy néz ki, mégsem számíthatok. Dühös vagyok rájuk, de ezt se mutathatom ki, mert ha elveszíteném emiatt őket, akkor mégis ki maradna nekem?
Visszatérve a munkához... Sajnos a munkám miatt, mint írtam már korábban, eléggé elveszítettem a barátaimat, és most már azzal a pár emberrel se tudok 2-3 havonta találkozni... Most már úgy fél évente, ha sikerül összehozni egy találkozót, akkor boldog vagyok. Magamra meg még annyira sincs időm. Úgy általánosságban semmire, mert felkelek, dolgozok 12 órát, este hazaérek, lefekszem aludni, és másnap megint kezdődik előröl. Szóval nehéz. Éppen emiatt akarok munkát váltani. A gond csak az, hogy nem tudom, hogy ebben a szakmában akarok-e maradni, vagy mást kipróbálni. Mert ha ebben maradok, időm ugyanúgy nem lesz semmire, na de ha nem maradok, akkor hová máshová megyek? Szóval még nem döntöttem én sem, de majd lesz csak valahogy.
Áh, mindegy is, nem akarok erre gondolni most.
Áh, mindegy is, nem akarok erre gondolni most.
Nem is tudom, mit mesélhetnék még erről az évről. Elég sok szép tervet akartam megvalósítani ebben az évben, amikből nem sokat ugyan, de a nagy részét valóra váltottam. Íme:
¤ Új albérletbe költöztem tesómmal. Sokkal szimpatikusabb ez, mint ahol laktunk 4 évig, otthonosabbnak érzem és kényelmesebb is.
¤ Megcsináltattam életem első tetoválását, egy álomfogót a jobb fülem mögé. Aki ismer, tudja, hogy szeretem az álomfogókat, ráadásul mivel folyton rémálmok gyötörnek (vagyis régebben gyötörtek, mostanság annyira nem), ezért abban reménykedem, hogy így sikerül jobb és szebb álmokat bevonzanom. A színei pedig szintén fontosak: a rózsaszín engem jelképez (hiába tagadom, szeretem és illik hozzám a rózsaszín és az árnyalatai), a kék nővéremet (kedvenc színe a kék), a lila pedig legjobb barátnőmet (egy időben a kedvenc színűnk a lila volt). Külön öröm, hogy ezt a tetoválást legjobb barátnőm és a barátom jelenlétében csináltattam meg. Féltem tőle, de abszolút nem fájt és úgy néz ki, kisebb kiakadás után, de a családom is elfogadta.
¤ Bár nem sikerült annyit olvasnom, mint terveztem, de elkezdtem két könyvet is. Valamint a saját történeteimet is újraolvastam, és ha azt vesszük, az legalább 4-5 könyvvel felér, ha a hosszát nézzük. Az számít valamit, nem? :D
¤ Bár nem sikerült annyit olvasnom, mint terveztem, de elkezdtem két könyvet is. Valamint a saját történeteimet is újraolvastam, és ha azt vesszük, az legalább 4-5 könyvvel felér, ha a hosszát nézzük. Az számít valamit, nem? :D
¤ Sikerült még több pénzt megspórolnom a koreai utamra, de még nem biztos, hogy jövőre sikerül megvalósulnia. Vagyis inkább úgy mondom, hogy én nem vagyok biztos benne, hogy jövőre akarom megvalósítani. Lehet, ezzel várok még egy évet.
¤ Habár nem értem még a Nightmare III. évadjának végére, de már folyamatban van, és több, mint a felét megírtam már. Egészen jól haladok vele ^^
Lényegében ezek valósultak meg. Többet stresszeltem, és aggódtam idén, mint az előző években, de ugyanakkor úgy gondolom, sokkal kevesebb mindent veszek magamra és több dolgot el tudok engedni. Jobban elfogadom magam, és egyszerűen leszarom azokat, akik engem kritizálnak vagy bármi más.
Sportolni ugyan elkezdtem, de nem tudtam rendszeresen csinálni a munkabeosztásom miatt, de nem tartom kizártnak, hogy jövőre ezen változtatok. Hiányzik a mozgás.
A koreai nyelvet sajnos nem sikerült tanulnom, de rendszeresen nézek koreai sorozatokat, filmeket, és emiatt szerintem ha nem is fejlődtem, de tartom a szintemet még mindig. Lenne időm, akkor tanulnám a nyelvet, de hát ugye a munka...
Ugyan nem írtam fel a terveim közé, de idén egészen sok koncertre sikerült eljutnom. Március 31-én ott voltam Yongguk koncertjén, ami egy élmény volt, és az egyik legjobb bulinak tartom. Az az ember fantasztikus és borzasztó jó előadó, imádom a dalait és magát az embert is.
Utána áprilisban ott voltam Poets of the Fall koncertjén, és habár igazából testvéremet kísértem el, és csak pár számukat ismerem, nekem nagyon tetszett ez ő eladásuk is. Az énekes csávónak sikerült a hátát megérintenem, amikor besétált a tömegbe. * - *
Nyáron megvalósult egy gyerekkori álmom, ugyanis júniusban ott voltam a Tokio Hotel koncertjén. Ha gáz, ha nem, én régen imádtam őket, zeneileg szerintem nagyon ott vannak, bár igazság szerint a régebbi dalaikat jobban szeretem. Az ő zenéjükön nőttem fel a kpop mellett, sok mindenben adtak támaszt és sose hittem volna, hogy jönnek majd még Magyarországra. De eljöttek, én ott voltam és hatalmasat buliztunk.
¤ Habár nem értem még a Nightmare III. évadjának végére, de már folyamatban van, és több, mint a felét megírtam már. Egészen jól haladok vele ^^
Lényegében ezek valósultak meg. Többet stresszeltem, és aggódtam idén, mint az előző években, de ugyanakkor úgy gondolom, sokkal kevesebb mindent veszek magamra és több dolgot el tudok engedni. Jobban elfogadom magam, és egyszerűen leszarom azokat, akik engem kritizálnak vagy bármi más.
Sportolni ugyan elkezdtem, de nem tudtam rendszeresen csinálni a munkabeosztásom miatt, de nem tartom kizártnak, hogy jövőre ezen változtatok. Hiányzik a mozgás.
A koreai nyelvet sajnos nem sikerült tanulnom, de rendszeresen nézek koreai sorozatokat, filmeket, és emiatt szerintem ha nem is fejlődtem, de tartom a szintemet még mindig. Lenne időm, akkor tanulnám a nyelvet, de hát ugye a munka...
Ugyan nem írtam fel a terveim közé, de idén egészen sok koncertre sikerült eljutnom. Március 31-én ott voltam Yongguk koncertjén, ami egy élmény volt, és az egyik legjobb bulinak tartom. Az az ember fantasztikus és borzasztó jó előadó, imádom a dalait és magát az embert is.
Utána áprilisban ott voltam Poets of the Fall koncertjén, és habár igazából testvéremet kísértem el, és csak pár számukat ismerem, nekem nagyon tetszett ez ő eladásuk is. Az énekes csávónak sikerült a hátát megérintenem, amikor besétált a tömegbe. * - *
Nyáron megvalósult egy gyerekkori álmom, ugyanis júniusban ott voltam a Tokio Hotel koncertjén. Ha gáz, ha nem, én régen imádtam őket, zeneileg szerintem nagyon ott vannak, bár igazság szerint a régebbi dalaikat jobban szeretem. Az ő zenéjükön nőttem fel a kpop mellett, sok mindenben adtak támaszt és sose hittem volna, hogy jönnek majd még Magyarországra. De eljöttek, én ott voltam és hatalmasat buliztunk.
Októberben a The Rasmus koncertjére mentem, a tavalyi év után muszáj volt ott lennem, főleg, hogy azzal az albummal jöttek turnézni, ami nekem nagy kedvencem. Úgy gondolom, az idei koncertek közül ez volt a legjobb.
Novemberben (pontosabban ma este) pedig a Skilletre megyek, amit szintén nagyon várok már azóta, hogy 2013-ban már egyszer itt voltak, mint a Nickelback előzenekara. Már akkor is imádtam őket, sajnáltam is, hogy csak pár dalt adtak elő. Na, de majd most, végre egy teljes koncert lesz... Kíváncsian várom.
Novemberben (pontosabban ma este) pedig a Skilletre megyek, amit szintén nagyon várok már azóta, hogy 2013-ban már egyszer itt voltak, mint a Nickelback előzenekara. Már akkor is imádtam őket, sajnáltam is, hogy csak pár dalt adtak elő. Na, de majd most, végre egy teljes koncert lesz... Kíváncsian várom.
Szóval koncertekben nem volt hiány. Azt el kell mondanom, hogy ha valami, akkor egy koncert rettentően fel tud tölteni energiával, és előhozza a leszarom énemet. Utána mindig úgy állok az élethez, hogyha nem jön össze valami, nem érdekel, mert majd úgyis lesz helyette más megoldás. Olyankor sok erőt érzek magamban és sokkal nagyobb életkedvem is lesz. Úgyhogy csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ragadjon meg minden alkalmat, ha a kedvence jön, mert kár lenne kihagyni az ilyen bulikat.
Ami számomra idén nagy fájdalmat okozott az Sulli halála volt. Jonghyun után ez rettenetesen megviselt, és értetlenül állok az eset előtt. Bár tudom, mi a helyzet Koreában ilyen szinten, tudom, hogy hírességként mennyi negatív véleményt kapnak, amit nehéz elengedni, ugyanakkor haragszom a környezetükben élőkre, hogy nem vigyáztak eléggé rá... rájuk. Persze, nem tudhatom, mennyire törődtek-e velük, de akkor is... Ha arra gondolok, hogy én mennyire vagyok rossz passzban, tudnak róla, mégsem tesznek semmit... akkor lehetséges, hogy ők is ilyeneken estek át. Tudom az én esetemet nem lehet velük összehasonlítani, hiszen rajtuk sokkal nagyobb a nyomás, de a depresszió az depresszió... Minden esetben figyelni kell másokra, és addig küzdeni velük, addig támaszt adni, mégha mi magunknak nehéz is, ameddig az illető ismét talpra nem áll... mert könnyen megtörténhet, hogy feladják az életüket. És minden ember élete értékes.
Nagy vonalakban ennyi, azt hiszem. Minden rossz ellenére, történtek jó dolgok is az életemben., és ennek azért örülök. Még ha jelenleg nem is vagyok túl jól, bízom abban, hogy jövőre ez változni fog, és ha mások nem is segítenek, akkor saját erőm árán képes leszek talpra állni és egy boldogabb életet élni.
És a legvégére, mint ahogy szoktam, hoznék pár dalt, amiket nagyon megszerettem az idén.
Nagy vonalakban ennyi, azt hiszem. Minden rossz ellenére, történtek jó dolgok is az életemben., és ennek azért örülök. Még ha jelenleg nem is vagyok túl jól, bízom abban, hogy jövőre ez változni fog, és ha mások nem is segítenek, akkor saját erőm árán képes leszek talpra állni és egy boldogabb életet élni.
És a legvégére, mint ahogy szoktam, hoznék pár dalt, amiket nagyon megszerettem az idén.
Idén az ATEEZ nevű banda volt az, akiket nagyon megszerettem és komolyabb időt szántam rájuk. Bármelyik dalukat csak ajánlani tudom, nekem személy szerint a Promise a kedvencem. Sajnálom, hogy a koncertjükre nem jutottam el, részben munka miatt, részben azért, mert más koncertre menten, és nem fért bele a keretembe, hogy az övékre eljussak. Talán majd máskor ^^
Mint említettem korábban, eléggé kritikus vagyok a női bandákkal, és a 2ne1 és 4minute (meg az SNSD) után a G-Idle az az együttes, akik kiemelkedően jók és tudnak egyedit alkotni - szerintem. Nos, azt hiszem, ez a fellépésük és ez a dal mindent elárul róluk. Ajánlom a videoklipet is, bár szerintem ezt az előadást semmi nem tudja überelni.
Másik lánybanda, akiket egyébként még hallgatok és idén szerettem meg, az a MAMAMOO. Szerencsére ők sem az a nyávogós banda, és bár főként a klipes dalaikat hallgatom, de messze felülmúlja a többi lány zenekart. Ez a daluk pedig igen jó bulizós dal.
Ha már említettem a 2ne1-t... Park Bom visszatért szólóban, és atyaég! Ennek a nőnek még csodálatosabb lett a hangja! Ez csak az én véleményem, de Bomnak van a leggyönyörűbb hangja egész Koreában. Mindegy, mit énekel, neki az jól áll. Imádom a csajszit. ^^
Ezt meg csak azért, mert egyszerűen király, ahogy van. Szeretem ezt hallgatni, amikor este sétálok hazafelé. :D
