Terveim 2021-re

A 2020-as év kétség kívül egy olyan év volt, amit sokan, köztük én is a legszívesebben teljesen kitörölnénk, elfelejtenénk. Nem hittem, hogy valaha megint lesz egy olyan nehéz és depresszióval teli évem, mint a tavalyi év.

Ez a korona vírus teljesen az agyamra megy. Persze, nem abból a szempontból, hogy nem lehet utcára menni, hogy otthon kell maradni és maszkot kell hordani - ezekhez teljesen jól alkalmazkodtam. A maszkot megszoktam, az otthon maradás meg sose okozott különösebben gondot, hiszen kissé otthonülős típus vagyok, és a barátaimmal amúgy is remekül feltaláltuk magunkat különböző online játékokkal. Nem azt mondom, hogy nem hiányzik, hogy beüljek valahová iszogatni a barátaimmal vagy elmenjek egy moziba megnézni egy filmet, de nem is halok bele, hogy ezeket nem tehetem meg.

A probléma a munkával volt. Én ugyan nem veszítettem el a munkámat, de még mielőtt ez az egész vírus berobbant volna, felmondtam a munkahelyemen... és aztán nem tudtam visszamenni dolgozni. Nem találtam rendes irodai munkát, amit szerettem volna, hétfőtől péntekig tartó munkaidővel, napi nyolc órával. Persze, jöttek az ismerősök azzal, hogy menjek vissza a kereskedelembe, legalább csak átmenetileg, de nemet mondtam. Köszi, de nem. Vírus ide vagy oda, lehet ezt rinyálásnak nevezni, de akkor se vagyok hajlandó feláldozni a hétvégéimet, és megint tizenkét órázni. Elég volt nekem az a három év, amit lehúztam ott, rettenetesen kimerített, semmire nem volt időm, magamat és minden mást elhanyagoltam, és ez szerintem teljesen érthető. Nem nekem való ez a munka, még ha bírtam is a tempót és az állandó pörgést, nem az én személyiségemhez passzol és nem tesz boldoggá. Kipróbáltam, de köszönöm, elég volt. Olvashattátok ti is az elmúlt évek bejegyzéseit, hogy mi mindent váltott ki belőlem ez az egész. Nem tudnám egy napig se csinálni megint, mert ha vissza kellene mennem, biztosan idegösszeroppanást kapnék.

Persze, megkaptam másoktól azt is, hogy ők akkor is ezt csinálnák a helyemben, ami szintén nem tett jót a lelki állapotomnak. Nagyon felidegesített, hogy meg akarják mondani, mit tegyek. Basszus, ez az én életem, ne turkáljanak már benne, és mondják meg, ők hogyan cselekednének. Főleg úgy, hogy az ő életükben is van mit helyre tenni, akkor a sajátjukkal foglalkozzanak és azt tegyék rendbe, mert én is beleszólhatnék az életükbe és megmondhatnám mit tegyenek. Mondjuk meg is mondtam, de persze az már nem tetszett. A tanácsimat nem fogadták meg, pedig tudom, hogy igazam van – és természetesen ők is tudják. Nem szoktam rossz tanácsokat adni, tudom, hogy ha azt teszik, amit én mondok, akkor nekik jobb lesz, de nem, helyette megy a sajnáltatás és a hattyú halála. Panaszkodás van, de változni senki nem tud. Miközben én meg küzdök azért, hogy legyen rendes munkám, és rajtam kívülálló okok miatt nem sikerül visszamennem dolgozni, még én vagyok basztatva... Csodás.

Na mindegy. Szóval a felmondásom óta csak várom, hogy végre megkapjak egy normális munkát, de már annak is örülnék, ha a több, mint kétszáz leadott jelentkezés közül visszahívnának egy interjúra. De nem hívnak, mert sok a munkanélküli, és irodai munkát nehéz találni. Szóval ez a semmittevés, és az, hogy szép lassan felélem a megspórolt pénzemet, teljesen leölt, és a depressziómat, ami az elmúlt három év alatt kialakult, csak még rosszabbá tette. 

Úgyhogy nem vagyok jól. Nagyon nem. Nem megy az alvás, folyton forgolódok, kattog az agyam, alig eszek, nem mozdulok ki, igyekszem mindenkitől elfordulni, bezárkózni, minimálisra csökkenteni mindenkivel a kapcsolatot. És persze ezt senki nem veszi észre, senki nem látja, mennyire nem vagyok jól, és senki nem hajlandó segíteni. Pedig teljesen egyértelmű jelei vannak a depressziómnak. De nincs mit tenni. El kell viselni, mert sajnos nekem nincs elég erőm segítséget kérni és még néha én is azt érzem, hogy bennem van a hiba, hogy valójában minden rosszat én gyártottam magamnak. Nehéz, ez nagyon nehéz.

DE

 

Hogy ne csak panaszkodjak, történt azért pár jó dolog is. A tavalyi bakancslistámról - amit ti is olvashattatok egy korábbi bejegyzésben – sikerült egészen sok mindent megvalósítani. Lássuk is, mi mindent meg tudtam csinálni:

¤ Új munkahelyet ugyan nem találtam, de legalább felmondtam, tehát ez már egy fél siker. Továbbra is úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam.

¤ Rengeteg koreai sorozatot, filmet is megnéztem – kb. közel 20-at (és még jó pár egyéb nem ázsiai sorozatot is.) Úgyhogy sikerült valamennyire behoznom a lemaradásomat. ^^

¤ Elkezdtem folytatni a koreai nyelv tanulását, valamint elkezdtem sportolni is, habár még nem olyan rendszerességgel, mint szeretném, ugyanis kéthavonta ráunok erre, és tartok egy pár hetes szünetet xD 

¤ Befejeztem a Nightmare III. évadát, és megírtam a folytatását, plusz egy néhány részes történetet is. Ennek különösen örülök, mert volt egy majdnem fél éves írói válságom közben, amikor azt hittem, nem fogok többé írni.

¤ Voltam kirándulni, a régi barátaimmal felvettem a kapcsolatot és többször is találkoztam velük. Igyekszem velük folyamatosan tartani a kapcsolatot. 

¤ Voltam a Csodák palotájában, sokat pihentem, kikapcsolódtam.

Az egyedüli dolog, ami nem jött össze tavaly, hogy nem tudtam összeköltözni a barátommal, valamint a koreai utam és új tetoválást se csináltattam. Ja, és persze koncertre se jutottam el, mivel a vírus közbeszólt. De nem bánom, idén ezeket is megvalósíthatom.

És hogy mik idénre a terveim? Lássuk!

 

Terveim 2021-re:

 

 

¤ Összeköltözni a barátommal vagy minimum egy eljegyzésnek örülnék.

 

¤ Szeretnék örökbe fogadni egy kiscicát.

 

¤ Végre találni egy jó munkahelyet. És ha marad időm, akkor esetleg tanulni valami szakmát, ami érdekel és boldoggá tesz.

 

¤ Még többet olvasni és sokat írni. Ha van ötletem, akkor esetleg nekiállni egy könyv megírásának.

 

¤ Folytatni a koreai nyelv tanulását, ősszel megcsinálni egy középfokú nyelvvizsgát.

 

¤ Még több koreai sorozatot, filmet nézni. Idén végre eljutni a Koreai filmfesztiválra, ha meg lesz tartva.

 

¤ Ha lesz kpop koncert, akkor elmenni rá.

 

¤ Találni végre valami jó sampont a hajamra, amitől kevésbé fog zsírosodni. (Igen, ez égetően nagy probléma XD)

 

¤ Sportolni, edzeni, lefogyni pár kilót.

 

¤ Elmenni szabadulószobákba, különböző programokon részt venni.

 

¤ Sokat utazni, akár külföldre is. 

 

¤ Tetoválást csináltatni.

És röviden ennyi. Talán időközben lesznek kisebb, nagyobb dolgok, amiket meg szeretnék majd csinálni, de ezek a legfontosabbak egyelőre.

Most búcsúzom, és remélem legközelebb már sok jó hírrel szolgálhatok. Nagyon szeretném, ha végre megtalálnám az utamat, az életcélomat, azt, ami boldoggá tesz és nem fogok többé ilyenek miatt szenvedni. Ha ez biztos lenne az életemben, azt hiszem, talán minden más akadályt könnyebben vennék.

Legyetek jól és búcsúzóul hozom a szokásos dalokat, amiket érdemes meghallgatni! ;)

Legeslegjobban Hyunseung legújabb dalát ajánlom. Aki ismer, tudja, hogy én őt tartom Korea legjobb énekesének, annyira varázslatos hangja van. Most mondjátok, hogy nincs így? :D Már a beszédhangja is annyira kellemes, hát még, ha énekel... Szóval hallgassátok ti is sokat, megérdemli a támogatást és a szeretet <3

Zombie detective sorozat betétdala. Valami csodálatos ez a dal is, folyton sírhatnékom támad tőle T_T Ajánlom a sorozat megnézését is, nem fogtok csalódni benne ;)

Ha már sorozatok... A Tale of Gumiho szerintem a tavalyi év legjobb sorozata, mind a történet, mind a színészek teljesítményének szemponjából. Nem csoda hát, ha a főcím dal is magával ragadó, izgalmas és egyszerűen zseniális. ^^

Kai első szólózása - kell ennél többet mondani? Tökéletes dal és nagyon fülbemászó is. Remélem, sokat fog még énekelni ^^

Hasonló címmel adott ki korábban dalt a Treasure nevű egészen új fiúbanda, ami szintén nagyon varázslatos és kedvcsináló. Hallgassátok szeretettek ti is!;)

Hogy ne csak fiú dalokat mutassak, itt van CL-től is egy új szerzemény. CL dalairól szerintem nem szükséges véleményt írni, mindenki tudja, hogy amit ő alkot, az úgy tökéletes, ahogy van. Számomra ő a k-pop királynője ^^

Depression.

Sziasztok!

Már többször is gondolkodtam azon, hogy írok egy bejegyzést arról, hogyan teltek a mindennapjaim az elmúlt időszakban, vagy éppen hogyan éltem meg a karantént. Egyszerűen úgy éreztem, jó lenne kiírnom magamból a szavakat, amik bent rekedtek, hátha attól jobban leszek.

Mert összegezve az elmúlt hónapokat egyáltalán nem volt jó. Pontosabban nem telt el olyan rosszul, de én magam nagyon nem vagyok jól. Hiába tagadom és titkolom, ki kell mondanom, hogy depressziós vagyok.

Ami talán a legfontosabb, hogy megtettem az életemben azt a lépést, amit már régóta terveztem, és amit a mai napig nem bánok: azt, hogy felmondtam a munkahelyemen.

Ez még februárban történt, és március végéig dolgoztam. Olvashattátok már korábbi bejegyzéseimben, hogy sokat panaszkodtam a munkámra, főként azért, mert rengeteg időmet elvette. Három évig dolgoztam kereskedelemben, ebből két évet vezetőként, és ez szerintem mindent elmond. Se szabad hétvége, se napi nyolc óra munka... A heti negyven óra sokkal inkább heti ötven-ötvenöt óra volt, tíz perces ebédszünetekkel. Emellett még volt sok egyéb dolog, mint a kedves vásárlók viselkedése, a főnökök hülyeségei, az állandó kavarások, a munkaerő hiány, és a végén már tényleg azt éreztem, hogy egyedül csak én dolgozom, és bármi volt, nekem kellett megoldani. Részletezhetném még a sok negatívumot, de mára már elengedtem ezeket és nem gondolok rájuk. Szerettem ott dolgozni mindezek ellenére, mert szerettem ezt csinálni, a közösség is jó volt, de sajnos a munka mellett nem volt időm élni és az egészségi állapotom is egy idő után kezdett rottyra menni.

A barátaimmal megszakadt a kapcsolatom, még a hozzám legközelebb állókkal is negyed évente tudtam találkozni. A barátommal heti kétszer tudtam csak találkozni, akkor is csak este, munka után, amikor este tízre hazaestem. A nővéremmel, akivel együtt lakom szinte sose tudtam beszélgetni, mert reggel, amikor felkeltem, akkor ő már nem volt otthon (néha előfordult, hogy én mentem el el akkor, amikor ő még aludt), amikor meg hazajöttem, akkor már ő réges rég aludt. Ja, igen, a napi 12 óra munka megszokott volt.
És az egy dolog, hogy a barátaimra nem volt időm, de mindemellett magamra se. Időm nem volt elolvasni egy könyvet, vagy megnézni egy sorozatot, írni, esetleg játszani valamit, vagy egyszerűen csak elmenni sétálni, kirándulni egyet. Szabadnapjaimon takarítottam és próbáltam a lakást rendbe tartani, mert bár nem egyedül élek, nővéremre nem nagyon számíthattam ilyen téren. Hiába dolgoztam többet, az ő munkája fontosabb, mert a kereskedelemi munka nem rendes munka, mert azt bárki meg tudja csinálni. Na mindegy. Ha meg nem takarítottam, akkor vagy főztem, vagy próbáltam aludni. 

A fáradtság egyszóval állandó volt. Arról nem beszélve, hogy sportolni semmit nem tudtam, és az annyira szeretett táncóráimra se tudtam bejárni végül.

Aztán ott volt az étkezés, ami szintén egy katasztrófa volt. Hiába a napi egy óra ebészünet, sokszor csak délután 2-3 óra körül jutottam először ételhez. A reggelit mindig kihagytam, mert nem volt arra se időm. Az ebédidő se fél-egy óra volt, hanem tíz perc és ezzel le is tudtam a egész napos pihenést. Vacsorázni meg este 10-kor tudtam, amikor hazaértem. És hát hol egészséges, hogy lefekvés előtt az ember magába töm egy csomó ételt? Hiszen pont a reggeli lenne a legfontosabb, és este csak valami könnyűt érdemes enni, nekem meg ez az egész teljesen megfordult. Persze se ebédre, se vacsorára nem ettem főtt ételt, mindig csak valami péksütemény. A főtt kaja kimerült a gyors éttermekben vett hamburgerben és pizzában. Nagyon ritkán tudtam csak főzni valami tésztát vagy hasonlót. Se zöldséget, se gyümölcsöt nem ettem, maximum hetente egyszer, de lehet ezzel is sokat mondok. És akkor azt már meg se említem, hogy a folyadék bevitelem is a béka feneke alatt volt bőven. A testem tehát egyáltalán nem volt jó kondícióban, és sose éreztem magamat jól. Se testileg nem voltam jól, ugye az étkezések és a mozgás hiánya miatt, se lelkileg, hiszen nem tudtam szociális életet élni.

Mindezek egyvelege vezetett oda, hogy elhatároztam változtatnom kell.

És változtattam is.

Ez persze mind szép és jó volt. Hirtelen elhatározás volt az egész, mert egyik nap felkeltem a szabadnapomon, bementem a munkahelyemre, és felmondtam. Csak így. Anélkül, hogy lett volna másik munahelyem. Bátor lépés, de úgy voltam vele, bárhová máshová felvesznek, hiszen van bőven munkatapaszalatom. Elég sokrétűen dolgoztam, mindent is csináltam, ráadásul két év alatt nulla munkatapasztalat alatt üzletvezető helyettes lettem, ez meg szerintem nagy szó. Igaz, egyáltalán nem akartam visszamenni kereskedelembe, hiszen mint mondtam főként az időhiány miatt hagytam ott a munkámat, és ha másik boltba megyek át, ott ugyanúgy nem lennének szabad hétvégéim, én pedig azt akartam. Normális munkabeosztást, napi nyolc órát, szabad hétvégével.

És nem is lett volna gond másik munkát találni, de hát március végén jött be ugye a koronavírus. Így munkát aligha találhattam volna.

És így öt hónp elteltével sincs még munkám.

Azt hiszem, ez sok mindent elmond. Főként irodai munkát akarok jelenleg, és hiába van olyan végzettségem, és hiába csináltam rengeteg irodai feladatot vezetőként, egyszerűen nem hívnak vissza sehonnan se. Pedig több száz helyre leadtam már a jelentkezésemet, de semmi. Én pedig sajnos makacs vagyok, és nem vagyok hajlandó visszamenni a kereskedelembe. Nem, mert a szervezetem nem bírná és még mindig nem vagyok jól azóta se, hogy felmondtam.

A munkanélküliség miatt vagyok most depressziós. Mert szeretnék már dolgozni, borzasztóan utálok itthon lenni és hagyni, hogy eseménytelenül, értelmetlenül teljenek el a napjaim. Dolgozni akarok, de nem hívnak vissza.

A testem szerencsére kezd jól lenni. Elkezdtem főzni magamra, igyekszem minden nap zöldséget, és gyümölcsöt enni. Elkezdtem fogyókúrázni, mert felhíztam pár kilót az egészségtelen étkezés miatt. Elkezdtem edzeni, eljárok heti háromszor futni. Vitaminokat szedek, és megpróbálok napi két liter vizet meginni. Bár ezt még csak augusztusban kezdtem el, de már most jobb kicsit a közérzetem. 

De ez... hogy egyszerűen áll az életem.... nem bírom. És a legrosszabb, hogy nem kapok semmi támogatást. Mindenki cseszeget, hogy de, menj vissza a kereskedelembe, még ha csak ideiglenesen is. Kérdem én: ezek nem hallották azt, amit mondtam? Hogy nem akarok? Mert nem vagyok jól? Depressziós vagyok. Nem jó az egészségem. Most dobjak el megint mindent magamtól, szenvedjek még hónapokig? És? Pénzt keresek vele, és? Mi értelme, ha nem vagyok mellette boldog? Ha napról napra csak sodródom, nem élek, ha boldogtalan vagyok? Mennyivel jobb, ha öngyilkos leszek? Mert minden nap ilyen gondolataim vannak. Nem látom az életem értelmét, nem látom a kiutat, minden nap ezekkel a gondolatokkal küzdök meg, minden nap próbálok értelmet verni az életembe, kitartani, és nem feladni, menni tovább, de ez elveszi minden enegriámat. Minden nap felkelek, és elmondom ezeket magamnak, de olyan megterhelő. És egyáltalán nem segítség, ha ezt senki nem érti meg, az meg csak ront a helyzeten, hogy mindenki cseszeget. És jönnek azzal, hogy de tanuljak szakmát, használjam ki az időt, mert ők ezt csinálnák a helyemben. Köszi, imádom, amikor megmondják, mit kéne tennem. De persze ha én visszaszólok, hogy inkább a saját életüket tegyék rendbe és ott hozzanak változást, akkor már én vagyok  rossz ember - mert mindezek mellett azt hallgatom mindenkitől, hogy milyen rossz az életük, hogy semmi nem jön össze meg ilyenek. Én változtassak az életemen, de ők a sajátjukon nem akarnak. A különbség annyi, hogy míg én nem panaszkodom, hogy nem vagyok jól, addig ők mindig. Most akkor velem van a gond vagy velük?

Ez a tanulás dolog meg a halálom. Az elején nem gondoltam volna, hogy eddig el fog húzódni az egész. Akkor még nem gondoltam arra, hogy kéne tanulnom valamit, ezzel kihasználva az időt, hiszen csak egy hónapot akartam pihenni, miért is jutott volna eszembe a tanulás? Most meg viszont ott vagyok, hogy nem tudok tanulni, hiszen minden képzés pénzbe kerül, én meg a félretett pénzemet a lakhatásomra és az élelemre költöm, jelenleg nem fér bele a tanulás. És ezekkel a képzésekkel is úgy voltam, hogy mi van, ha belekezdek és nem tudom végig vinni, mert elkezdek közben dolgozni, és nem marad végül időm tanulni? Akkor mondhatni feleslegesen dobtam ki pénzt az ablakon. Pedig szívesen tanulnék, de előtte kell a munkahely, hogy be tudjam osztani az időmet. Sajnos nem tehetek róla, hogy nincs jó képzettségem, hogy nem tudtam egyetemre menni, mert a szüleim nem tudták volna fizetni. Be kellett érnem azzal, ami volt, és tanulás helyett inkább elmentem dolgozni, hogy legalább annyival több terhet le tudjak venni a szüleim válláról. Szóval ez egy ördögi kör, mert ahhoz, hogy jó munkám legyen, tanulnom kellene, de ahhoz, hogy tanuljak, muszáj, hogy dolgozzak és pénzt keressek, amiből fizethetem a képzést. Persze, lehet jönni azzal, hogy van ingyenes képzés, de aztán ki tudja, hogy azok mennyire jók.

No, meg ott van az is, hogy fogalmam sincs, mit tanulnék, mi az, ami igazán érdekelne. Sajnos, amikor kellett volna, nem foglalkoztak velem eléggé, amikor lett volna lehetőségem tanulni, soha nem segítettek és irattak be suliba, úgyhogy ha hisztinek tűnik, ha nem, nagyon bosszant, hogy elrontották az életemet, és ezért én szívok most miatta. És persze segítséget nem kapok, de még csak egy bocsánatkérést sem, hogy igen, igazad van, akkor kellett volna támogatnunk, amikor még iskolába jártál, és nem most, amikor már dolgozni kéne. Mindegy, erről még írhatnék sok mindent, de az tényleg nagyon hosszú lenne.

Egy szó, mint száz, nem értenek meg, és mindenki meg akarja mondani, mit csináljak, de azt egyáltalán nem hallják meg, amit én mondok. Sajnos jelenleg egyáltalán nem tudom, mit kéne kezdenem magammal és merre kéne mennem. Úgyhogy totál magamba fordultam, és próbálom szinten tartani magam, hogy ne csináljak valami nagy őrültséget.

És ha mindez nem lenne elég, nemrég tudtam meg, hogy mamám nagyon beteg, és meg fog halni. Tegnap meglátogattam, és talán az volt az utolsó, hogy láttam. Bár nem állok hozzá olyan közel, mégis nagyon megvisel, hiszen a nagymamám. Talán azért is érzem rosszul magam, mert alapjáraton depressziós vagyok, sokat aggódok és félek, és most még ez is rátett egy lapáttal. És ha ez se lenne elég, nem kapok senkitől se lelki támogatást, sőt.

De mindegy is, ezek már olyan dolgok, amiket nem publikálok. 

Hogy ebből hogyan fogok kimászni, egyáltalán nem tudom. Próbálok erős maradni, de nagyon nehéz. Nem tudom, megéri-e és hogy kiért küzdök, mert jelenleg az nem segít, hogy magamért kell mindent megtennem. Nem tudom... tényleg nem tudom...

De annak ellenére, hogy most minden kilátástalan és küzdök minden nap, szerencsére történt pár jó dolog is velem.

Tekintve, hogy munkanélküli lettem, és hirtelen tengernyi szabadidő zúdult a nyakamba, meg tudtam olyan dolgokat is tenni, amiket eddig nem. Például mostanság előszerettel fejtek rejtvényeket, befejeztem a hét éve íródó trilógiámat, és bele tudtam kezdeni egy új történetbe is. Megnéztem pár koreai sorozatot és filmet, és elolvastam pár könyvet is. Nem utolsó sorban pedig felvettem a kapcsolatot azokkal a barátaimmal, akikkel már közel két-három éve nem találkoztam. Voltam velük nyaralni, voltam velük házibuliban, elmentünk sütizni és vacsorázni, sőt, még túrázni is voltunk nemrégiben. És ez olyan jó dolog. Ezek apró dolgok, ami minden ember életében jelen vannak, de nekem teljesen kiesett az elmúlt pár évből, annyira, hogy szinte el is felejtettem, hogy ez milyen érzés, hogy milyen érzés nevetni és boldognak lenni, kikapcsolódni és nem törődni semmivel. 

Minden rossz ellenére örülök, hogy felmondtam, és nem maradtam tovább azon a helyen. Most élek, és most vagyok fiatal, most kell kiélveznem mindent, és a mának kell élni. Meg kell ragadni minden alkalmat, mert nagyon, de nagyon gyorsan eltelnek az évek.

Úgyhogy összegezve kicsit sem rózsás a helyzetem, nagyon ki vagyok borulva, és kétségbe vagyok esve, hogy fogalmam sincs, hogy a holnapi napot túlélem-e, de igyekszem megbírkózni a depressziómmal és nem feladni. Nagyon remélem, hogy hamarosan minden jóra fordul és sikerül találnom egy nagyon fasza kis munkahelyet, amit szeretek csinálni, marad is szabadidőm mellette és nem mellesleg még jól is fizet. ^^

Remélem, másoknak azért jól alakul az élete. 

Ó, és majdnem elfelejtettem megemlíteni a karantén időszakát... én egyáltalán nem viseltem rosszul. Mivel alapból zárkózottabb ember vagyok, sokat vagyok így is egyedül, nem okozott problémát most se, hogy otthon kell lennem. Feltaláltam magam, sorozatoztam és elütöttem az időt. A nagy melegben meg még annyira se mozdultam ki. Persze a maszk használata nem ment könnyen, mert nagyon kényelmetlen volt és alig kaptam levegőt, de meg lehetett ezt is szokni. Szeretném már, ha vége lenne, kicsit sok lesz most már a rosszból.

A bejegyzés végére - megszokásból - pedig linkelnék pár koreai dalocskát, amiket az elmúlt időszakban sokat hallgattam. ^^

Még mindig töretlen a sikerük és nagyszerű banda. Nemrég megnéztem a legújabb filmjüket is, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ha tud, menjen el moziba és nézze meg. Valami csodálatosak. ^^

Egy régebbi banda dala, akik sajnos már feloszlottak és nem is volt hosszú karrierjük, pedig nagyon tehetségesek. Ezt a dalukat nemrég ismertem meg, és minden nap meghallgatom, annyira jó. 

Soyout nem ismerem, véletlenül akadtam rá erre a számra is, és nem is hallgatok tőle mást, de ez valóban nagyon jó kis dal. Futáskor szoktam hallgatni leginkább, valamiért könnyebben megy olyankor a futás.

A bandát az elejétől kezdve követem, számomra különlegesek és az eddigi dalaikat mindig imádtam, ez alól a mostani sem kivétel. Sajnálom, hogy az idei budapesti koncertjük elmarad, pedig mentem volna. Remélem, pótolva lesz valamikor. ^^

Imádtam a sorozatot, és a bandát is nagyon szeretem, ritka kincsnek számítanak. A dalt is és a sorozatot is ajánlom, habár a sorozat eléggé sötét és morbid. Aki szereti az ilyen témájú sorozatokat, az ne hagyja ki. ^^

A végére pedig a jelenlegi kedvenc lánybandámtól hoznék egy dalt, ami bár nem a legújabb számuk, de még egészen frissnek számít. Őket aztán nem lehet nem szeretni ^^