Ismét eltelt egy év...

Sziasztok!

Megint csak elszaladt az idő és én nem adtam magamról semmi életjelet. Azt hiszem, jobb lesz, ha ehhez hozzászoktok, mert sajnos nincs időm és energiám se pötyögni.

Eltelt ez az év is, rettentő gyorsan, mintha csak egyet pislantottam volna. Mostanában így telik el nálam minden. Néha olyan, mintha nem élném meg a pillanatokat, csak sodródnék az árral; ott vagyok, de közben mégsem. Ez kicsit elszomorít, de nincs mit tenni. 

Ez az évem főként a munkáról szólt. Sokat dolgoztam, ami meg is hozta a gyümölcsét, előléptettek, aminek örülök, bár így még több a munka, és a heti 40 óra helyett, szerintem közel heti 50 órákat tuti dolgoztam. De legalább sikerült megszednem kicsit magam ahhoz, hogy egy régóta dédelgetett álmomat hamarosan meg tudjam valósítani: azt, hogy Koreába utazhassak pár hétre. Noha ez még mindig eléggé a jövő zenéje, de egy lépéssel már közelebb járok, és ennek nagyon örülök. :)

Szeretem a munkámat, még ha minden időmet el is veszi, szeretem a közösséget, ahol vagyok, ám azt az egyet sajnálom, hogy emiatt a barátaimmal, a családommal keveset tudok találkozni, arról nem beszélve, hogy magamra még kevesebb időt tudtam fordítani. Mondhatni semmit. 

Ebben az évben nem sok minden történt velem. Mindig csak a munka és munka. Igazság szerint így, hogy most megálltam egy pillanatra és visszatekintettem az évemre, azt vettem észre, hogy a munka miatt elég sok mindenből kimaradtam és sok mindenkit elveszítettem. A barátaim nagy részével nem hogy nem találkoztam, de abszolút semmilyen kapcsolatot nem tartunk már. Az a pár ember, akik közel állnak hozzám, velük szintén 2-3 jó havonta ha tudok találkozni. Ez elég rosszul érint, és emiatt bűntudatom is van, mert részben én tehetek róla. 

Rengeteget gondolkoztam év közben ezen, hogy jól van-e így, hogy nincs sok barátom vagy sem. Mert a munkám miatt nehéz találkozni bárkivel is, beszélgetni meg még inkább. Ha van is heti két szabadnapom, az hétköznap van; mégis melyik barátom találkozna velem hétköznap, ha akkor ő dolgozik, sulizik? Hétvégén meg én nem érek rá. Persze, ott az internet, üzenetben tudunk beszélgetni, de egyrészt nálam nincs ott napközben a telefon, este 9 után meg nincs energiám visszapötyögni mindenkinek. Fárasztó. És ha akad is szabad hétvégém, akkor se szeretek a barátaimmal találkozni, és nem azért, mert nem akarnék velük lenni, hanem azért, mert szívesebben töltöm az időmet az ágyban, sorozat nézéssel. Esélytelen, hogy emberek közé menjek, be a városba, és a nyüzsgés vegyen körbe, amikor a hét minden napján emberek között vagyok. Kell a pihenés, a csend, a nyugalom, amikor nincs körülöttem senki.

Szóval igen, részben az én hibám, hogy keveset vagyok velük, de ez az én részemről megérthető. De ott a másik fele, hogy a barátaim se kerestek, nem írtam, nem hívtak fel, hogy ugyan mikor érek rá, és fussunk össze, mert hiányzom nekik. Szóval... talán mégse kéne ezt sajnálnom annyira? Folyton magamat hibáztatom dolgokért, de közben ott van, hogy nem nekem kell mindig kezdeményezni. 

Mindenesetre ez az év úgy, ahogy van, eltelt. Nem bánom, mert ez az állapot még mindig jobb, mint amikor nem dolgoztam. De úgy érzem, ez a másik véglet: hogy folyamatosan a munkába temetkezem. Nincs meg az a bizonyos arany középút.

És ezen szeretnék változtatni az új évben. Több időt szeretnék szánni a barátaimra. Több időt azokra, akikkel egy ideje nem beszéltem. Több időt szánni magamra: elmenni edzeni, egy kicsit sportolni. Megírni a Nightmare 3. évadát. Folytatni a koreai nyelv tanulását. Elmenni szórakozni, utazni, kikapcsolódni, új dolgokat megtapasztalni. Még nem tudom, mindre hogy lesz időm, de majd fokozatosan belerázódom. Élni szeretnék végre.

Azt hiszem, talán ezek a dolgok miatt érzem magam üresnek, magányosnak és érzem azt, hogy minden teljesen értelmetlen. A bejegyzés elején szerettem volna kiönteni a lelkemet, arról, hogyan érzem magam, de igazából felesleges. Ugyanúgy, mint az elmúlt években. Nem nagyon történt változás, csak kisebb dolgot. Jobban vagyok, de még mindig sokat kell gyógyulnia a lelkemnek. Bár kétlem, hogy valaha minden sebem begyógyul. A hegek mindig fájni fognak. Néha kezdem az érezni, hogy a boldogság az életemben csak plátói. Vagyis a teljes boldogság. Mert részben az vagyok. De sajnos nem nekem kéne változtatnom, hanem másoknak, de ugye ha beszélnék a bajaimról, senkit nem érdekelne. Az örök körforgás. 

Úgyhogy én is beleesek abba a hibába, amibe mindenki: beletörődöm a dolgokba, azzal a különbséggel, hogy amíg mások tudnak változtatni saját akaratukból, addig nálam az a helyzet áll fenn, hogy nem nekem kell változnom. Ez van. Majd lesz jobb.

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a karácsony, és remélem, hogy az új év is jól fog indulni! Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok nektek! Kitartást az élethez és fel a fejjel! ^^ Nem tudom még mikor, de igyekszem mielőtt jelentkezni ^^

Végezetül, a szokásomhoz híven itt hagyok pár dalt, amit ebben az évben szerettem meg és amit mindenkinek kötelező hallgatni!!!

Gyönyörű ez a dal. <3 Megsúgom, hogy amióta a Nightmare folytatásán ügyködöm, csak ezt a dalt hallgatom :D

Ez meg a másik, amit a Nightmare írása közben hallgattam/hallgatni szoktam :D 

Nem tudom, kik ők, nem néztem még utána a bandának, de ez a daluk nagyon király :D

Velük dettó ugyanígy vagyok. Mostanság nem nézek utána az új bandáknak, de ez a dal nagyon ütős lett :D

Az egyetlen lánybanda, akik az elmúlt években debütáltak és engem megfogtak. Annyira más a hangzásuk, mint a többi lány együttesé, kicsit keményebb a hangzásuk és ez tetszik ^^

Azt hiszem, ehhez nem kell semmit írnom. Még mindig nem tudtam elfogadni a történteket... <3 

Ki nem mondott szavak

Néha úgy érzem, a ki nem mondott szavak fognak az őrületbe kergetni...

Borzasztó nehéz és fárasztó úgy élni, hogy sose mondhatom ki, amit éppen gondolok. Sokszor azt mondom, amit mások hallani akarnak. Hogy miért? Mert erre kényszerítenek, és mert már megtanultam én is, hogy így a legjobb mindenkinek. Hozzászoktam.

Nincsenek nagy vágyaim, csak szeretetre szomjazom és egy boldog életre. Apró dolgokat szeretnék megtenni, mint például sétálni a vízparton, vagy csak tétlenül bolyongani a városban. Beülni néha egy kávézóba, elmenni megnézni egy filmet vagy részt venni egy kulturális programon. Néha az is elég lenne, ha munka után, anélkül, hogy tudnék róla, egy rég nem látott ismerős eljönne elém, csak úgy, mert kedvel és mert hiányzom neki, és beszélgetni szeretne. Szeretem az ilyesfajta meglepetéseket, szeretem a spontán dolgokat. Úgy gondolom, a boldogság az élet apró örömeiből áll össze.

De valahogy ezeket az apró kívánságaimat senki nem akarja teljesíteni, azok legalábbis nem, akik számomra is fontosak. Hogy miért? Kérdezzétek tőlük.

Egy időben mindig kimondtam, mit szeretnék, de mindig süket fülekre találtam. Megkaptam, hogy ezek unalmas dolgok, teljesen feleslegesek, pénzbe kerülnek, fáradtak ehhez, majd máskor megyünk, majd legközelebb és hasonlók. Ha így állnak hozzá ahhoz a dolgokhoz, amik nekem fontosak, mégis mit kéne tennem? Valahogy nem értik meg... Ha pedig megsértődök, akkor megkapom, hogy hisztis vagyok. 

Valahogy nem értik meg, hogy nem akarom az életemet otthon, a négy fal között leélni. Még ha rossz is az élet, akkor is vannak csodás és szép dolgok az életben. Én szeretném ezeket látni, de mit csináljak, ha senki nem tart velem?

Úgyhogy sajnos magamban kell tartanom ezeket a dolgokat, mert mi mást tehetnék? Így jobb mindenkinek. Persze, lehetne azt is, hogy ha ennyire nem érdeklek másokat, akkor hagyjam el őket, de ha elhagyom őket, egyedül maradok. És mielőtt bárki is azzal jönne, hogy majd akkor jönnek mások a helyükre, sajnos azt kell mondanom, hogy nem, nem jön más. Mert a legtöbb ember ilyen, csak saját magával törődik, mások érzéseivel, vágyaival nem.

Elmondtam, mit szeretnék, innentől kezdve nem tudok mit tenni. Ha nincs reakió, magamba kell fojtanom mindent....

És nem csak az apró kívánságokról van szó. A véleményemről, az álmaimról, a céljaimról, az általam kedvelt dolgokról, mindenről. Ha el is mondom, nem az lenne a minimum, hogy mások megváltoznak és segítenek abban, hogy nekem jó legyen? Vagy legalábbis megpróbálnak változtatni és figyelembe venni? Mert meghallgatni meghallgatnak, de sosincs változás... Bezzeg fordított esetben jön a hiszti...

Néha tényleg azt érzem, nem bírom tovább tartani magamban a dolgokat és egyszerre fog kirobbanni belőlem. De akkor vajon lenne változás? Mert abban biztos vagyok, hogy testileg és lelkileg is lassan tönkre fogok menni.

A munkahelyemen gyakorlatilag három ember helyett dolgozok, alig van energiám, és ezt se érti meg senki. Én sose panaszkodhatok, de más igen, amikor egy nap után hulla fáradt. Az, hogy nekem egy nap meló olyan, mintha hármat dolgoznék, az nem számít. Hétvégén is folyton bent vagyok, az meg még keményebb, mint egy hétköznap. És amikor megkérem, hogy a házibuli ne legyen nálunk, és meg is van beszélve, hogy persze, mire hazaérek, nem lesznek otthon, akkor ehhez miért nem lehet tartani magukat? Az kit érdekel, hogy másnap megyek kora reggelre dolgozni, aludni szeretnék, nyugalmat és csendet, neeem, ez le van tojva, mert most van szombat, ők most akarnak inni és hangoskodni, én meg csak ne sírjak emiatt. Normális ez? Naná, hogy nem. Csak csendben tűrjek mindent, mert ha kinyitom a számat, akkor se lesz változás...

Néha azt érzem, nem vesznek engem számításba. Miért hiszi mindenki azt, hogy nekem nincsenek problémáim? Nekem is megvan, rengeteg. De nem fogom mindenkinek elmondani, mert nincs közük hozzá. Attól még, ha kérek valamit, igazán teljesíthetnék, főleg egy ilyet, hisz ez szerintem nem volt túl nagy kérés...

De mindegy.

Kezd betelni az a bizonyos pohár, és ha túlcsordul, talán majd lesz energiám mindenkit hátrahagyni és megértetni velük, hogy én is létezem...

...hacsak előtte a ki nem mondott gondolataim meg nem ölnek... ><