Life is changing.

Jó ideje nem jelentkeztem már, aminek főként az az oka, hogy egy csepp időm nincs szinte semmire. Most, hogy megbetegedtem és betegszabadságra mentem, gondoltam, adok életjelet magamról, még így is, hogy jelenleg zombinak érzem magam.

Egy hónappal ezelőtt felmondtam a munkahelyemen, mert egyszerűen túl sok volt. Egy használtruha boltban dolgoztam két hónapig, ami majdnem rá is ment az egészségemre meg úgy mindenre, tekintve, hogy semmi szabadidőm nem volt.
Kezdjük azzal, hogy sokszor reggel 9-re kellett menni dolgozni, és örülhettél, ha este 8-kor (vagy esetleg 7-kor, de ez igen ritka volt) hazamehettél. Amúgy este 9-ig volt munkaidő, amire még ráhúztak jó fél meg egy órákat, ami ugye takarítással telt. Természetesen reggel is volt takarítás. Mindehhez a napi 10-12 (néha 13 órás) munkához csak fél óra ebédszünet járt. Eléggé embertelen körülménynek számít ez, nekem az állandó állástól iszonyatosan fájtak a lábaim, nagyon megviselte őket, pedig járok edzésekre, sportolok, szóval nem kellene, hogy ilyen bajom legyen. Nyilván mivel hulla fáradt voltam mindennap és későn értem haza, semmi időm nem maradt másra, a barátomra, a barátaimra, a hobbijaimra, kikapcsolódásra. De úgy voltam vele, hogy jó ez, idővel biztosan megszokom, úgyis emlegették, hogy csak a nyár ilyen húzós.
Végül azon buktam ki igazán, amikor megkaptam az első teljes fizumat és jó 20 ezerrel kevesebbet kaptam, mint ígértek, plusz a munkabér papíromat oda se adták. Ekkor döntöttem el, hogy én felmondok, és mivel ismerősöm által szinte azonnal találtam is máshol munkát, így el is jöttem napokon belül.

Azalatt a két hónap alatt, míg ott voltam, négy ember ment el, és miután én is eljöttem, úgy tudom, még egy ember felmondott. Azt hiszem, jól döntöttem, hogy nem maradtam ott. 

A mostani munkahelyemen egy fokkal jobb a helyzet, nem kell takarítanunk se reggel, se este, és napi 9 óra a munkaidő, amiből egy óra szünetünk van. Időm így se sokkal több van, de nem fáraszt le annyira, és a lábaim se akarnak leszakadni mindennap, ami azért jó^^

Szóval lényegében emiatt nem jelentkeztem sokáig, kellett szoknom az új helyet és hasonlók. Egyébként terveim közt szerepel, hogy októberben megcsinálom koreaiból a középfokú nyelvvizsgát, habár nem fogok tudni tanfolyamra járni sajnos. Vettem egy új telefont magamnak, mivel a régi már igencsak tönkrement és lassú volt, továbbá tervezek menni FT Island koncertre októberben, ha minden igaz, ma már meg is veszem a jegyemet. ^^ Ó, és voltam múlt hónapban Omonán, egy kpopos buliban, iszonyatosan jó volt. Úgy mennék oda megint, de hétvégén sajnos nem biztos, hogy tudok menni. 

És... nem is tudom, mit kellene még mesélnem. El vagyok, élek, tervezgetem a kis életemet, lépésről lépésre, azt hiszem, most elégedett vagyok az életemmel :)

Hát, ez a bejegyzésem nem sikerült hosszúra, de talán nem is baj. Nincs erőm írni, inkább megyek és alszom egyet, hátha akkor jobban leszek.^^

Sziasztoook^^

Cím nélkül.

Elegem van mindenből.

Leginkább az ígérgetésekből. Mindegyik ígéret hazugság. Az emberek folyton hazudnak. Meg kellene ezen lepődnöm? Nem teszem. Így nőttem fel, hazugságok között, amiknek az elején még bedőltem, de idővel rájöttem és megtanultam, hogy bárki bármit mond, legyen az a hozzád legközelebb álló személy, soha nem hihetsz neki. Sajnálom, de nem tudok bízni az emberekben, és ez nem az én hibám. A bizalmamat még valamikor gyerekkoromban eljátszották, innentől kezdve pedig hiába akarok bízni bárkiben is, sosem fogok tudni teljes mértékben hinni az illetőnek. És így élni iszonyatosan nehéz és kimerítő. Néha még saját magamban sem bízhatok, de ez már más kérdés.

Soha, semmi nem fog változni. Ezt tudtam már akkor is, és most is. Tudtam, hogy teljesen mindegy, hogy dolgozni fogok-e, vagy sem, amit ígérnek, hogy "Jaj, majd ha lesz munkád...", ezek a mondatok semmit nem érnek.

Változott a helyzet?

Ugyan, dehogy. Miért is változott volna? Hisz én vagyok az, akinek mindig mindent el kell viselnie, akinek soha semmi baja nem lehet, nekem soha nincs miért aggódnom, mert túl könnyű az életem, és ha lenne is bajom, az egyáltalán nem olyan fontos, mint más baja. Ja, csak nem vagyunk egyformák, ami nekem baj, az lehet másnak nem, és fordítva is... De ezt persze mit számít, ebbe valahogy senki nem gondol bele soha.

Mégis miért hiszi mindenki azt, hogy nekem tökéletes az életem? Azért, mert nem beszélek a bajaimról, még nem az. Iszonyat sokat szenvedtem az életem során, talán többet is, mint kellett volna, de soha nem panaszkodhattam. Miért is kéne panaszkodnom? Miért is kellene akárkinek elmondani a problémáimat? Ami megtörtént, megtörtént, nem fogom elmondani senkinek, senkinek semmi köze hozzá, de ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt velem mindig és van is.

Nem, ez nem hiszti. Ez csupán nálam már az az állapot, amikor nem vagyok képes többé magamban tartani a dolgokat.

Nem szeretek másokat terhelni a problémáimmal, mert ha elmondom, senki nem érti meg és furcsán néznek rám, és nem is akarnak segíteni. Pont ezért nem vagyok hajlandó semmit elmondani senkinek, mert ha el is mondom, nem érkezik válasz, csak a döbbenet, hogy "Úristen, hogy bírtad ezt ki? Jaj, te szegény..." Sajnálatra nincs szükségem, köszi. És ha elmondom a bajaimat, a helyzetem nem fog változni.

Nehéz így élni. Mondhatni hazugságban. Nem mondhatom el senkinek soha, ki vagyok, soha senki nem lehet az életemben, aki igazán megismerhetne. Mert nem tudna megismerni. Nem lenne hajlandó befogadni azt a sok rosszat, amin keresztül mentem. Az emberek azt hinnék, hogy kitalálom, felnagyítom a dolgokat, a saját problémáimat, de nem... Minden olyan hatalmas, mint amilyennek látszik. De ezt úgysem értenék meg, éppen ezért kell csendben maradnom.

De vajon, ha túl sokáig nyom el az ember valamit magában, meddig fogja bírni? Milyen következményei lesznek? Mert lesznek. Mindig van következmény. 

Az én esetemben talán már el is kezdődött. Már gyerekként elkezdődött, de aztán végül sikeresen leküzdöttem. Most ismét visszatért... talán más formában... talán pont ugyanúgy.... Ki tudja?

És ha megtörténik, akkor meg mindenki csak nézni fog, hogy ők ezt nem gondolták volna...

Csak ki kéne nyitni az embereknek szemüket. Minden előttük van. Nem titkolok semmit, mert látni lehet. De nem hajlandóak látni. Csak azt látják, amit akarnak, és az nem a valóság.

Felesleges minden. Ma így érzek, holnaptól pedig ismét azt fogom tettetni, hogy minden rendben. Mert így a legjobb mindenkinek.