Oh na na...

Sziasztok!

Ezt a bejegyzést már vagy hatodszor kezdem el írni, mert egyszerűen olyan feleslegesnek érzem. Reménykedtem abban, ha leírom, amit gondolok, akkor könnyebb lesz, de nem az. 

Nem tudom, mi van velem mostanság. Boldog vagyok, mindenem megvan, ami kell, mégis olyan, mintha hiányozna valami az életemből, de lehet, hogy csak a stressz meg a jelenlegi lelkiállapotom beszél belőlem. Ez valamiért frusztrálttá tesz, és nem tudom, mit kezdjek vele. De, mint mindig, az idő majd helyrerak valahogyan.

A napokban eszembe jutott egy ismerősöm neve, akivel még talán általános iskolában beszélgettem utoljára. Netes ismerős volt, és nagyon jóban voltunk, még közös honlapunk is volt, és imádtam vele beszélgetni. Nem tudom, mi kapcsán jutott eszembe, de elgondolkodtam, mennyi emberrel szakadt meg a kapcsolatom. Nem azért, mert összevesztünk, hanem egyszerűen az idő múlásával eltávolodtunk egymástól, többé nem kerestük a másikat és ennyi. Mostanra azt se tudnám megmondani, miket beszélgettünk, milyen személy volt és miben változtatta meg az életemet. De tudom, hogy amíg ott volt, addig boldog voltam és segített dolgokban.

Tényleg igaz, hogy az emberek csak addig vannak az életünkben, amíg szükségünk van rájuk? De ki dönti el, meddig szükséges a jelenlétük és ki dönti el, kinek mikor kell távoznia az életünkből? 

Mindig lesznek olyanok, akik szó nélkül elhagynak minket, és ez mindig fájdalmas. Őszintén, nekem ez fáj a legjobban, amikor nem tudom megmondani, miért nem vagyok többé jóban valakivel. Csak azért, mert megváltoztunk? Ez annyira rossz indok. Akkor inkább legyen az, hogy nagyon csúnyán összevesztünk, de így... nem szeretem, amikor valaki szó nélkül magamra hagy.

Az az ember vagyok, aki csak nagyon keveseket enged igazán közel magához és jó sok időmbe telik kialakítani baráti kapcsolatokat. Sok ismerősöm van, rengeteg, tényleg, de alig akad pár ember, akit nagyon közeli barátomnak tekintek. Ha valakivel napi szinten beszélek, az általában a legjobb barát kategória, de persze van pár ember, akikkel nem tudok mindennap beszélni, de jobban ismernek, mint bárki más. 

És mivel nehezen engedek közel magamhoz akárkit, ezért ha valaki szó nélkül lelép vagy nem beszél velem többet, az nagyon fáj. De az a baj, hogy ez ellen nem tehetek semmit. Kaptam már jó pár pofont az élettől, de mindig az fáj a legjobban, amikor egy barát, egy ismerős ismét ismeretlenné válik. És nem akadályozhatok meg ebben senkit. Én nem fogok könyörögni, hogy maradjanak. Ha valaki menni akar, akkor menjen. Ha ennyit ér a barátságunk, ha képes eldobni azokat az időket, amikor jóban voltunk, akkor csinálja. Ha neki így jobb, menjen, én nem tartom vissza, az ő döntése. Csak remélni merem, hogy utólag nem fogja megbánni a döntését, mert ha egyszer valaki elhagy, akkor szinte nulla az esélye annak, hogy ismét visszajöhet. Persze kivételek mindig vannak, de az nagyon ritka.

Bár az is igaz, csak kevés ember volt, akik önszántukból döntöttek így, és inkább az jellemző, hogy egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól, de nincs mit tenni. Még ha fáj is, az élet megy tovább, tudni kell tovább lépni, új kapcsolatokat keresni, kialakítani és csak arra koncentrálni, ami fontos.

Az elmúlt napokban ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, ami miatt kicsit mélypontra kerültem, de majd... majd idővel jobb lesz. :) 

Egyébként sikeresen összeszedtem valami fertőzést, ami miatt most egy jó ideig, kb. két hétig biztosan szénhidrátmentesen kell étkeznem, vagyis minél kevesebb szénhidrátot szabad ennem. Gyakorlatilag zöldségen meg húson élek egy hete, és szedem azt a hülye gyógyszert is, és baromira legyengíti a szervezetemet. Nincs mostanság semmihez sem kedvem, úgyhogy remélem, hogy jövő hétig rendbe jövök, mert már most kiakasztó, hogy alig ehetek valamit és folyton éhes vagyok. >< 

Mindegy, majd csak vége lesz valamikor, addig meg megpróbálok arra gondolni, hogy két hét múlva Block B koncert *-* El se hiszem, hogy láthatom őket, olyan boldog vagyok.^^

Búcsúzóul pedig hadd tegyem be egy új k-pop banda dalát, akik ráadásul co-ed banda. Imádom ezt a számot meg a koreográfiát is, olyan kis egyszerű és olyan kedvcsináló^^ 

Legyetek jók^^

Tíz év.

안녕!~

A mai nap ráakadtam a naplómra, vagyis a naplóimra, amiket pontosan tíz évvel ezelőtt kezdtem el írni. Sajnos - vagy talán nem sajnos - csak az egyiket tudtam kinyitni, a legelsőt, mert annak tönkrement a zárja, a többihez meg nem találtam a kulcsot. Mindenesetre... beleolvastam néhány bejegyzésbe, és... huh... hát... mondjuk azt, hogy kiakasztó volt, amit olvastam.

Nem abból a szempontból, hogy milyen ember voltam. Persze, voltak hülye és gyerekes gondolataim, de kinek nincsenek kamaszként? Ami meglepett, hogy miket gondoltam egyes dolgokról, hogy milyen volt a lelki világom, hogy mennyi minden rossz történt velem. Hogy őszinte legyek, én ezekről teljesen megfeledkeztem az évek alatt, és ahogy olvastam a bejegyzéseket, olyan érzésem támadt, mintha valaki idegen sorait olvasnám. Pedig azok az én gondolataim, érzéseim voltak. Minden, ami akkor voltam, és minden, ami miatt azzá váltam, aki most vagyok. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy sírva fakadtam és totálisan ledöbbentem, hogy ez mégis mi.

Minden, amit most érzek, az már akkor is jelen volt, tíz évvel ezelőtt. Akkor is olyan gondolataim voltak, mint most, akkor is ugyanolyan dolgoktól szenvedtem, mint most, csak éppen nem ennyire erősen, és akkor nem tudtam még úgy megfogalmazni, mint most. 

Olyan furcsa. Eltelt tíz év, de legbelül mintha semmit nem változtam volna. Se én, se a körülöttem lévő dolgok. Mintha fogságba este voltam, mintha beleragadtam volna valamibe, amiből sehogy sem tudok kijönni. Persze, történt változás az életemben, de az alap dolgok ugyanazok maradtak. 

Visszaolvasni a tíz évvel ezelőtti énem bejegyzéseit, nem volt egy kellemes érzés. Nem is igazán tudom ezt megfogalmazni, mert még most is idegennek érzem, pedig én magam vagyok. A problémák, amikkel most is küzdök, már akkor is meg voltak, onnan erednek, a múltból. Vegyük például, a születésnapomat, amit négy évvel ezelőtt elfelejtett a családom. Azt hittem, ez volt az, ami akkora nyomot hagyott bennem, hogy a négy évvel ezelőtti esemény az, ami nagy fájdalmat okozott és mély nyomot hagyott bennem, de valójában ez az egyetlen születésnapom, amire emlékszem, hogy elfelejtették. Beleolvastam a naplómba, és rájöttem, hogy tíz évvel ezelőtt ez ugyanúgy megtörtént. Mégis miért felejtettem el? Miért nem emlékeztem ezekre? 

És ez talán csak egy aprócska dolog, amit most megemlítettem. Csak néhány bejegyzést voltam képes elolvasni, utána nem volt több erőm hozzá. Persze, voltak benne emlékek, amik megmosolyogtattak, mint például a legjobb barátnőmmel kapcsolatos bejegyzés, akivel idén van tíz éve, hogy megismerkedtem, és megtaláltam egy tőle kapott levelet is, amiben azt írta, hogy "Ha most nem is, de egy napon valaki viszonozni fogja az érzéseidet, (...) szóval ne add fel és csak így tovább". Vagy például megtaláltam a vonatjegyemet az első pesti utamról, ami szintén mosolyt csalt az arcomra. Tele van ilyen jelentéktelen, apró dolgokkal is, de mégis én vagyok. 

Három okból írtam mindig is naplót: az egyik, hogy megőrizzem magamnak az ilyen apró örömeimet, hogy legyenek emlékeim a múltamról; a másik, hogy ki tudjam írni magamból a bajaimat, a fájdalmaimat, hogy legyen kinek panaszkodni, és ezáltal megkönnyebbüljön a lelkem. A harmadik, és egyben számomra a legfontosabb, hogy mindig emlékezzek, ki vagyok, honnan jöttem, és ahhoz képest hol vagyok most, és sose felejtsem el, miken mentem keresztül. Csupán azért írtam, hogy emlékeztessem magam a múltra. Nem akarok a múltban élni, de tudnom kell, mi volt akkor, és mi van most, különben nem lehetek az, aki lenni akarok.

Ahogy beleolvasgattam a naplómba, rájöttem, hogy nem tudok haragudni az emberekre hosszú távon. Hogy ez jó vagy rossz tulajdonságom, magam sem tudom, de annak ellenére, hogy ugyanazok az emberek megbántottak, újra és újra, és újra és hadd ne soroljam tovább, még ha haragudtam is, egy idő után meg tudtam bocsátani.

Meg tudtam bocsátani, és úgy viszonyulni hozzájuk, mint előtte. Nem okolom őket azért, amit velem tettek, függetlenül attól, hogy most is fájdalmasak ezek az emlékek, de ők is csak emberek. És hibáznak. Mindenki hibázik, valaki nagyobbat és sokat, valaki kisebbet és kevesebbet. Éppen ezért meg tudok nekik bocsátani.

Én is hibáztam. Valószínűleg sokat is fogok még. Az emberek nem mindig önszántukból bántanak meg másokat, főleg nem egy hozzá közelállót. Mert miért tenné? Ha valakit kedvelünk, miért akarnánk megbántani? Ha ilyen történik, valószínűleg azért történt így, mert nem voltunk őszinték egymással, vagy ezer meg egy oka lehet, de nem is ez a lényeg. Még ha hibázunk is, attól még emberek vagyunk, ez tesz minket emberré.

Ebből kifolyólag nem is szeretem, ha valaki haragszik rám. Természetesen az más kérdés, hogy nem felejtem el, amit tettek ellenem és nem fogok ugyanúgy megbízni bennük, de attól még meg tudtam bocsátani, és így nem érzem nehéznek annyira a lelkemet. Ez rossz lenne? Néha annak érzem, mert olyan jó lenne utálni valakit, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Még ha azt is mondom, hogy utálok valakit, nem tudom utálni, mert mások vagyunk, mert nem vagyunk egyformák. És ahogy ők nem ismernek engem, úgy én se őket, és nem tudhatom, ki mit miért tesz. Éppen ezért én se szeretem, ha valaki felettem ítélkezik.

De azt hiszem, kicsit eltértem a témától. A lényeg, hogy meg tudtam bocsátani azoknak, akik valaha bántottak. És ez mindig így lesz. Haragudni fogok, és emészteni fogom magam, de meg fogok tudni bocsátani, mert... ilyen vagyok.

Szóval, így tíz év távlatából... azt hiszem, nem sok minden változott. Elég sok minden következtetést le tudtam vonni, és véltem felfedezni, de ezeket még fel kell dolgoznom, át kell gondolnom és meg kell emésztenem.
Talán ahhoz, hogy önmagamra találjak, fel kellene idéznem az akkor történteket, és végre meg kellene birkóznom azzal, ami régebben történt? Bár képes lennék erre... de nem érzem úgy, hogy most lenne ehhez elég energiám. Majd talán... egyszer...

Ideje lenne zárnom a soraimat. Eredetileg teljesen másról akartam írni, a jelenemről, a mostanában megforduló gondolataimról, de olyan zavarosak, hogy a vége valószínűleg megint az lett volna, mint az előző bejegyzésnek: totális káosz. Valamennyire szerintem ez a bejegyzés is ilyenre sikeredett, de nem is kell senkinek értenie, elvégre is ez a blog - vagy talán modern napló? - nekem van.

Ha valaki mégis rátalál, és elolvassa, akkor... jó olvasást utólag is? Nem tudom, mit kellene mondanom.

Búcsúzóul pedig hadd tegyem be a jelenlegi kedvenc dalomat, amin tegnap óta megállás nélkül bőgök. A 2NE1 mindig is a kedvenc lánybandám volt, és azok is maradnak, még akkor is, ha már feloszlottak. Csodálatosak mind a négyen, és vérzik a szívem, amiért többé nem fogok hallani tőlük új dalokat, hogy nem fogom őket többé együtt látni, de szép karriert futottak be, és én büszke vagyok rájuk. Ahogy ők is mondták, semmi sem tart örökké, és ez a daluk borzasztó jó befejezése a 2NE1-nak.

További szép estét mindenkinek!