Az utóbbi napokban rájöttem, hogy hihetetlenül naiv vagyok. Egészen mostanáig hittem az olyasfajta dolgokban, hogy minden úgy alakul, ahogy lennie kell, hogy valakire megéri várni, még ha sokáig is tart, és ha rettenetesen fáj is, hogy hinni kell, és előbb-utóbb minden valóra válik.
Nem, ez tökre nincs így.
Egy idióta voltam. Csak saját magam áltattam ilyesfajta hülyeségekkel, és egyszerűen csak hagytam, hogy kihasználjanak. Eltűrtem mindent, hagytam, hogy megsebezzenek, nem egyszer, és szinte mindig ugyan amiatt. Még ha mindenki ellenem is volt, én akkor is saját magamat hitegettem olyanokkal, hogy márpedig de, megéri ennyi szenvedés, mert minden jó lesz majd. Baromság. Csak saját magamnak okoztam fájdalmat, csakis magamnak köszönhetem, hogy ismét megsérültem. Hit? Ugyan már. Egy ideig elég, de aztán ha cserbenhagy, ugyan mit ér az egész? A világban nincsenek csodák, azok fognak megbántani, akiket kedvelsz, és ezt sehogy sem védheted ki.
Őszintén? Rohadtul szeretném az illetőnek megmondani, hogy mennyiszer megbántott, és szeretném kiosztani, hogy odafigyelhetne jobban a környezetében élőkre, de mire mennék vele? Ha az illető tisztában lenne azzal, hogy mit okozott, akkor meg sem történt volna az egész. Ha pedig elmondom... mi változna? Semmi. Ami történt, megtörtént, és valószínűleg magasról tenne arra, hogy mit is mondtam neki. Azok után, amiket mondott, ami volt nemrég... még csak nem is keres. Mintha meg sem történt volna. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy csalódás lesz a vége, hisz egész életemben soha semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Valami mindig elcsesződött, hiába küzdöttem ellene.
És igen, tudom, hogy ezek után hagynom kellene az illetőt a francba, mert ha ennyit szenvedtem valaki miatt, akkor nem éri meg vele foglalkozni, és ha elhagynám, talán tanulna a hibájából. De én nem akarok az ő szintjére süllyedni, és amúgy is én többet veszítenék, mint ő. És mindezek ellenére, én még most is egy jó embernek tartom, és nem azért, mert ennyire ragaszkodom hozzá. Tényleg rendes ember, függetlenül attól, mit okozott nekem, de... hála neki, rájöttem, hogy csodák nem léteznek, és teljesen felesleges hinni akármiben is. Nem, nem okolom magamat, és őt sem, még csak dühös sem vagyok, egyszerűen csak... csalódtam, és elkeseredtem. Rájöttem, hogy hülye vagyok, és hogy az életben vannak olyanok, akik arra születtek, hogy mások helyett is elviseljék a fájdalmat.
Hiába hittem egy hónapja, hogy talán most végre minden jó lesz, úgy érzem, ismét szétesik minden körülöttem. Még mindig nincs se munkám, pedig sok helyre jelentkeztem, de természetesen ezt senki nem hiszi el, állandóan tanulok az érettségire, de ezt szintén nem hiszi el senki. Persze, én otthon vagyok egész nap, és nem csinálok semmit. Ja, igen, valószínűleg, mert én pont olyan személy vagyok, aki lusta. Ha valaki ezt hiszi, akkor nem ismer igazán, és azt veszem észre, hogy gyakorlatilag senki nem is ismer (és nem is akar megismerni). És mindezt arra alapozzák, hogy táncra járok, meg edzésre, meg koreaira, és hogy miért nem keresek munkát. Ja, mert ha napi 24 órát ülök a gép előtt, előbb lesz melóm. Azt persze senki sem veszi észre, hogy a lakásban folyton rend van, hogy valaki időnként főz is, és ha éppen nem ezeket csinálom, akkor ugye tanulok (ami nincs így), és persze az már egyből baj, ha ki akarok szakadni kicsit (tánc, edzés, koreai) azok után, hogy egész nap a lakásban vagyok. Még ha egész nap lennék el, megérteném, de ezek mindössze 2-3 órát vesznek igénybe, ráadásul estefelé. De tényleg, én nem csinálok semmit. Mintha én akartam volna, hogy az életem így alakuljon, mintha én nem próbálnék változtatni rajta.
De mindegy is, felesleges ezen felhúznom magam, mert úgyse értheti meg senki. És természetesen ehhez még hozzájárul az is, hogy lesérült a lábam már három hete, és iszonyatosan fáj, minden egyes lépéskor belenyilall a fájdalom, ráadásul éjszakánként ha nem amiatt ébredek meg, hogy fáj a lábam, akkor azért, mert rémálmaim vannak. Nem is alszom hetek óta rendesen, csak pár órákat, amúgy meg félálomban vagyok csak és olyan mennyiségű dolgokat álmodok, hogy az valami hihetetlen. Egy-egy álmomat oldalakban le tudnám írni. Nem is lenne baj, hogy sokat álmodok, függetlenül attól, hogy ezek miatt reggelente iszonyatos fejfájással ébredek, még az sem zavar, ha állandóan gyilkolásznak meg folyna a vér, mert az évek alatt ezekhez már hozzászoktam.... De az az érzés... amik ezekhez az álmokhoz társulnak... az a sötétség, és fullasztó fájdalom, az fojtogató, nyomasztó érzés... na, ezek az igazán ijesztő dolgok. Mert ha fel is ébredek, nem múlnak el, napközben is ugyanolyan fosul érzem magam, és ezek ellen nem lehet mit tenni. Persze ez megint olyan, amit senki nem tud átérezni, és nem is beszélhetek róluk, mert csak annyit kapnék, hogy "jaj szegény, ez de rossz", "miért álmodsz ilyeneket?", "az nem jó", "valami nem oké veled". Kösz, ezekkel sokra megyek. Értem én, hogy ezzel más se tud mit kezdeni, de a sajnálatra meg aztán nincs szükségem. És akkor még sorolhatnék dolgokat, amikkel nap mint nap megküzdök, beleértve azt is, hogy 2 hónapja beteg vagyok, és nem akar elmúlni, és a doki se tudja, mi bajom van, de ez már csak rám tartozik.
Teljesen felesleges akármit is mondanom akármiről. Belefáradtam én már abba, hogy ezekről akárkinek is említést tegyek, és magamban sincs kedvem őrlődni, mert egyrészt senki nem kíváncsi rá, másfelől úgysem tudnának mit tenni, harmadrészt meg idővel minden rendbe jön... vagyis... nem, semmi nem fog sosem megoldódni, egyszerűen csak a dolgok jobbra fordulnak, és utána ugyanott kötök ki, ahol az elején.
Ma ezek miatt az okok miatt hazajöttem kicsit pihenni, hátha jobban leszek. Hülyeség volt. Itthon vagyok pár órája, de hogy hatszor összeveszett már mindenki mindenkivel, az is biztos. És ugyancsak rájöttem, hogy naiv vagyok. Minden egyes alkalomkor, amikor csak hazajövök, valójában emlékeztetem magam arra, hogy miért is menekültem el innen. És minden egyes alkalomkor, amikor hazajövök, reménykedem, hogy ezúttal minden más lesz. Ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy felesleges akármiben is hinni.
Amint távol kerültem a családomtól, úgy fokozatosan elszakadtam tőlük mindenhogyan, és bár sosem hittem volna, hogy így lesz, de hiányoznak. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint gyerekként, de már sosem lesz. Én hiába kérem őket, hogy menjünk el ide vagy oda, sétáljunk, menjünk ki a kertbe, csináljunk közösen programokat, elég nekem itthon is, kártyázzunk vagy valami, de mindenki csinálja a szokásos dolgát, külön. Nagyon ritka az, amikor mindenki egyszerre van itthon, és kérdem én: senkinek nem hiányoznak a régi idők? Minek jövök haza, ha ugyanúgy unatkozom és azzal telnek a napjaim, hogy bent vagyok a szobámban, és filmet nézek vagy éppen ezeket a sorokat írom? Ezt ugyanúgy megtehetném Pesten is, de én hazajöttem, mert arra kértek, mert látni akartak, mert beszélgetni akartak, és most itthon vagyok, és semmi sem változott.
Hurrá.
Köszi szépen, most aztán volt értelme mindennek.
Hihetetlen, hogy mennyire nem hajlandóak a változásra, és mindenki abba temetkezik, hogy fáradt, nincs kedve, majd holnap, majd máskor... Ja, csak eljön majd a pillanat, amikor nem lesz több ha, nem lesz több holnap, nem lesz több máskor, nem fogunk többet találkozni. Akkor majd mi lesz? Milyen emlékeket idézzünk fel? Függetlenül attól, mennyit bántottak ők is, és mennyiszer tapostak a lelkembe, hogy hányszor haragudtam rájuk, és mennyiszer nem kértek tőlem bocsánatot, még nekem kell elfelejtenem mindent és megpróbálni összehozni ismét azt, ami volt... de minden itthon töltött nap után rájövök, hogy teljesen felesleges, és energiapazarlás. Ha valaki nem hajlandó változtatni, ha valaki észre sem veszi (vagy nem akarja észrevenni), ami körülötte van, hát akkor ez van, én sem tehetek semmit.
Csak mégis... naiv vagyok, és féltem magam. Mert nekem kellenek az emlékek, amikbe kapaszkodhatok majd a jövőben, vagy az ilyen depressziós napjaimon. De sajnos nem sok ilyen emlékem van, és nem tudom, hová fogok kilyukadni egyszer, ha minden így halad tovább.
És a legrosszabb, hogy amikor kiborulok, mint most, az sem ér semmit, hiába minden, mert ez elmúlik, lecsillapodok, és utána újra kezdődik minden. Haza fogok jönni, mert hinni fogok abban, hogy egy nap minden változik, és várni fogok ugyanarra a személyre, akiről tudom, hogy úgysem fog felém nézni, és majd ismét megelégelem, ismét kiborulok, és ismét hiszek.
Igen, tényleg naiv vagyok.
Már csak az a kérdés, mikor elégelem meg mindezt.
