B.A.P. KONCERT *-*

Sziasztok!

Egy hét elteltével úgy érzem, ideje írnom egy újabb megvalósult álmomról. Korábban sajnos nem tudtam jelentkezni, mert a vasárnapi koncert után meglátogatott az öcsém és a tervezett másfél-két nap helyett végül négy napot itt maradt, utána pedig a legjobb barátnőmék jöttek fel hozzám, szóval egy csepp időm sem maradt semmire. Nagyon fáradt vagyok, nem igazán vagyok kipihent, ráadásul ma haza kell utaznom, mert holnap orvoshoz kell mennem, és kedden már jövök is vissza, mert órám lesz, szóval.... nem most lesz az, hogy aludni fogok. 

Mindenesetre.... B.A.P. koncert. Szerintem én még mindig nem tértem magamhoz, gyakran azon kapom magam, hogy csak bámulok, miközben a koncert eseményei pörögnek a fejemben. Lélekben ott maradtam, azt hiszem.

Aki ismer, az tudja, hogy a Block B és a B.A.P. is azon bandák közé tartoznak, akiket a debütálásuk óta követek, és akik átsegítettek a zenéjükkel a nehezebb időszakokon, valamint egyszerűen csak jól csinálják, amit csinálnak. Mindkét banda rajta van nálam a top5-ös (vagy inkább top10-es, mert túl sok bandát ismerek XD) listámon és számomra hihetetlen érzés, hogy idén sikerült mindkettő együttest látnom.

A koncert május 7-én volt, de én csak két nappal előtte vettem meg a jegyet, mert nem volt rá pénzem, és nem tudtam, el tudok-e egyáltalán menni. Bár több ismerősöm is felajánlotta, hogy kifizetik a jegyemet, és majd utólag megadom nekik, de ilyenekbe nem mentem bele, nem szeretek pénzt kölcsönkérni/kapni, főleg nem ekkora összegben. Így hát reménykedtem, hogy végül eljutok és szerencsére sikerült is. Azt hiszem, ha nem jutottam volna el koncerte, azt életem végéig bántam volna, hisz ez volt az első és nagyon valószínnű, hogy az utolsó koncert is, ahol láthattam őket. Három koncertet már kihagytam az életemben, mindhármat rettenetesen megbántam és életem legrosszabb döntései között tartom őket.

Szóval végül megvettem a jegyet, és a koncert előtti estén megbeszéltem két barátnőmmel, hogy találkozunk reggel és elmegyünk a sorszámunkért. Néhány óra alvás után találkoztunk is (izgultam annyira, hogy ne tudjak semmit aludni szinte XD), és körülbelül tíz körül, de lehet, hogy előtte már ott is voltunk a helyszínen. Még így is csak 184. voltam, pedig a legolcsóbb jegyet vettem és elvileg 9 órától volt sorszámozás. Kicsit csalódott voltam, amiért ilyen nagy számot kaptunk, de reménykedtem, hogy sokan jönnek még. (Azt hozzátenném, hogy öt kategóriában lehetett jegyet venni, mindegyik kategóriában volt sorszámozás, ezért mondom azt, hogy az én sorszámommal eléggé hátra kerültem.)

Miután megkaptuk a sorszámokat, elmentünk Burgerbe, és bevásároltunk, majd feljöttünk hozzánk enni meg pihenni és valahogy elütni az időt. Elég rossz volt ugyanis az időjárás, esett is az eső, én meg a helyszíntől közel fél órára laktam, úgyhogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Rengeteget beszélgettünk, közben anyummal is sikerült összevesznem, aki közölte üzenetben, hogy reméli, ez volt az utolsó ilyen az életemben és végre felnövök és keresek más szórakozást. Ezzel eléggé megbántott, és rosszul esik, hogy hét éve, amióta kpopos vagyok, még mindig itt tartunk, és nem értem ezt a felnövök dolgot se, elvégre is nekem ez egy hobbi, ez egy kikapcsolódás, egy szórakozás, nem értem, miért kéne mást keresnem helyette. Nem a nap 24 órájában csinálom ezt, zenét hallgatok és időnként sorozatokat nézek, de semmi más. Ez olyan, minthogy valaki a rock zenét szereti, vagy valaki imád olvasni. Én ebben teljesedem ki, ez hoz nekem örömöt az életembe, de emellett elég sok minden mást is csinálok, nem értem, miért kell ennyire idegenkedni a koreai kulturától. Merthogy ez az. És szűklátókörűség. Nem értem, miért nem lehet ezt végre elfogadni és békén hagyni vele. De mindegy is, erre felesleges kitérni.

Este ötre kellett visszamenni a helyszínre, akkor volt sorszám ellenőrzés. Amikor odaértünk, valahogy akörül tartottak a srácok egy rövidke próbát, amiből nem sokat láttunk, de Yongguk piros nacija olyan vicces volt. Mindenki sírt körülöttem, én meg a nadrágján nevettem. xD Közben találkoztam néhány rég látott ismerősömmel, sőt, olyant is láttam akivel eddig csak neten beszélgettem, bár nem mertem odamenni hozzájuk. 

A várakozás lassan telt, a szervezés egy kicsit szétszórt volt, ami főként abból adódott, hogy semmit nem lehetett hallani abból, amit a szervezők mondtak. Nem volt ugyanis megafonjuk vagy mikrofon, vagy bármi más, pedig a Block B koncertnél már lehetett ezt tapasztalni. Ez nagyon kellett volna, mert sok volt a fiatal lányka, akik összevissza mászkáltak, nem tudtak a seggükön maradni és fhuh... Szeretem a koncerteket, de a sok tinilány meg tud őrjíteni. Nem akarok senkit leszólni, de na. Mondjuk a szülők se voltak jobbak, mert például hatszor el lett mondva, ha nem többször, hogy ne álljanak a járdára, mert nem tudnak az emberek közlekedni, de két parc alatt megint odaálltak. -.- Néha olyan emberundorom tud lenni. :D 

Szóval a tájékoztatással gondok voltak, ráadásul elég szűkös helyen voltunk, és soha nem lehetett tudni, éppen melyik kategóriásokhoz szólnak. Mert az sem volt mindegy. Továbbá a sok külföldit se tájékoztatták, sokuknak mi mondtuk el, mit mondtak éppen. Egyébként volt kavarodás a sípokkal  is, amiket venni lehetett, meg egyéb dolgokkal kapcsolatban, de ebbe nem megyek bele, ennyire nem nagyon érdekeltek a dolgok, meg nem is nagyon voltam ott napközben, nem tudom, mi zajlott pontosan. 

Aztán lassan eljött a beengedés ideje. Itt is volt kavarodás, mindenki ment amerre látott, mert előbb akart bejutni. Megértem, hogy elől akar állni, de akkor jöjjön korábban sorszámért, és nem lesz ilyen probléma. Szerencsére tényleg sorszámok alapján engedtek be minket, sorba is állítottak minket. 

A helyszín elég jó volt, függetlenül attól, hogy kicsi volt a színpad, és hátul álltunk, a sima jegyesek között valahol a 6-7. sorban (koncert végén valahol a harmadik sorban szobroztam^^), de így is elég közel voltak a fiúk, jól lehetett mindent látni. Szerencsére az idő is jó volt, nem esett az eső, egészen meleg volt az időjárás, főleg a tömeg közepén. Sokan is voltak, nem tudom pontosan, mennyien, de körülbelül annyian lehettek, mint Block B-n, azaz olyan ezer ember biztosan volt. 

Nyolckor kezdődött a koncert, először valami DJ srác csapatta a zenét, és felpörgetett minket, ami jó volt, de sokan csak álltak és néztek. Egyébként kicsit rossz volt, mert előttem két marha magas csaj állt, és nem sokat láttam tőlük, de a koncert felénél már kicsit arrébb kerültek, mert ütögettem meg lökdöstem őket annyira, hogy arrébb menjenek. :D 

Aztán a B.A.P. is színpadra lépett.... És itt nem tudok mit nyilatkozni. Az egész, amit láttam, nem lehet szavakba önteni, ezt át kell érezni. Sokan nem szeretik a koreai zenéket, amivel nincs gond, de az egyszer biztos, hogy a koreaiak azok, akik az egyik legeslegjobb koncerteket tudják adni. Ők azért adnak a színpadik előadásra rendesen, és huh. Tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Ott álltak a színpadon, én meg hol csak álltam, és arra gondoltam, hogy ilyen nincs, ez csak álom, hol pedig ugrálva meg csápolva velük együtt énekeltem a szövegeket. Isteni volt, egyszerűen hihetetlen. Mintha csak megállt volna az idő, annyira felszabadító érzés volt. Azokban a percekben tényleg nem gondoltam semmi másra, csak rájuk és átadtam magam a zenének, buliztunk egy jót, és minden probléma, gond eltűnt, mintha nem is lettek volna. Istenem, bár megtapasztalhatnám az életemben ezt hetente, komolyan nem lenne sose semmi bajom, mindig jókedvű lennék, tojnék minden rosszra, könnyen venném sz akadályokat és sose lennék depressziós. Annyi erőt tudtak adni abban a két órában, hogy azt el nem tudom mondani. Ez olyan, amit át kell élni. 

A srácok nagyon közvetlenek voltak egyébként, sokat beszéltek hozzánk, magyarul is, és koreaiul is. A magyar kiejtésük nagyon édes volt, nem tökéletes, de érthető, ellenben Zelo a "kiabáljatok"-ot nagyon tisztán és szépen ejtette ki. Állandóan mondogatták, hogy szeretlek, koreaiul is megtanították nekünk valami tájszólásban ezt a szót, de erre nem emlékszem már. Nagyon sokat ökörködtek egyébként, egymást kergették a színpadon, meg csapkodták a másikat törölközővel, és hasonlók. A rajongók közé is dobtak törölközőt, voltak, akik összevesztek, erre elkezdték, hogy ne veszekedjetek, van még törölköző, kaptok még. Meg kő-papír-ollóval döntötték el, melyik lányhoz kerüljön a törölköző. Nagyon jó volt, tényleg élveztes volt az egész. 

Színpadra is hívtak fel rajongót. Ugye meg volt adva a dress code, és akinek a ruhája tetszett nekik a legjobban, azt hívták fel. Sajnáltam, hogy az első sorokból választottak valakit, mert jó lett volna, ha hátul minket is látnak, de persze nem lehet minden embert egyesével végignézni. Az a beszélgetés is nagyon édes volt, amikor mondta Daehyun, hogy reméli, hogy a lány barátja nem fog haragudni, ha egy kép erejéig ő maga lesz a barátnője. De hogy akkor is mit hülyültek a színpadon, eszméletlen.

Szóval tényleg jó volt. Nem tudom, mit meséljek még. Elmondták, hogy most először vannak itt nálunk, de nagyon tetsztt nekik és szeretnének visszajönni. Tudom, ezt minden országban elmondják, de akkor is. Remélem, tényleg visszajönnek. Azt is mondták, hogy sajnálják, hogy sokat hibáztak, de nagyon fáradtak már (ez volt a turnéjuk negyedik állomáa, nem is csodálom amúgy). Szerintem amúgy nem voltak észrevehetőek a hibák, vagy ha mégis, az se baj, hisz pont ettől tökéletes egy koncert, ráadásul ők is emberek, hibázhatnak és pont ettől lesz élethű és igazi az egész. Időnként az első sorokban lévő rajongóktól elvették a telefonjukat és csináltak képeket magukról a színpadon, aztán visszaadták, úgyhogy tényleg fergeteges volt a hangulat. Volt konfetti eső, többször is, ez is annyira király volt, sokat dobott az előadáson. 

Sírni nem sírtam, ellenben amikor Zelo szólózott, meg a lassabb dalaikon majdnem bőgtem. Főleg a wake me upon. Az a kedvenc dalom tőlük és re jó ég, attól a daltól kirázott a hideg. Amúgy megtanították nekünk az egyik koreográfiájukat is, az is annyira menő volt, és utána azt táncoltuk velük közösen, hatalmas volt. :D 

Egyetlen negatívum, hogy régebbi dalaikat nem adták le, pedig azokat jobban szeretem. Meghallgattam nemrégiben az új albumjaikat is, de nagyon kevés dal fogott meg sajnos, a régebbi, ütősebb dalaikat jobbak.Hiányoltam nagyon a Powert és a Warriort, szerintem ezek mehettek volna, tipikus parti dalok, amiket tutira ismer mindenki, és ha valaki azt mondja, hogy B.A.P, akkor ezek a dalok azok, amire először gondoltam. Meghallgattam volna még egy Unbreakablet és egy Yongguk - I remembert is, esetleg egy Zelo-Yongguk - Prayt, de ez a legkisebb bajom.

Úgyhogy... összességében ez egy felejthetetlen emlék lesz, és nehezen fogja szerintem bármelyik előadó lepipálni őket. Nagyon sajnálom, hogy hamar vége lett, de remélem, jönnek még, vagy ők, vagy más kpop banda. Tényleg hatalmas erőt tud adni egy-egy ilyen koncert. 

Talán ennyi az, amit el szerettem volna ezzel kapcsolatban mondani. Most még mindig olyan árt érzek magamban, de majd elmúlik. Azóta egyébként nem hallgattam a dalaikat, csak a wake me up-ot, de az most amúgy is a jelenlegi érzéseimet fejezi ki.^^

Remélem, hogy akik ott voltak, szinték élvezték és hasonló élményeket tapasztaltak, akik pedig nem jutottak el, remélem, hogy egy napon el fognak.^^

Köszönöm annak, aki elolvasta.

További szép napot^^

Amikor a fiúk magyarul beszéltek *-*

Wake me up *-*

I guess I need you daluk. Hát ezen meghaltam^.^ 

Pray.

Mostanság egyre többször érzem azt, hogy nem bírom tovább. Nem bírok úgy élni, ahogy most. Megszabva, hogy mit csináljak, hogy nem én vagyok ura a saját életemnek, hogy mindenki meg akarja mondani, mi a jó nekem, milyen ember vagyok, hogy aszerint kell cselekednem, ahogy mások elvárják vagy ahogy a legkisebb veszekedés keletkezzen (Hű, ez a mondtad elég furán jött össze, na mindegy :D). Gyűlölöm ezt az egészet.

Tudom, hogy mindenkinek egy élete van, és úgy kell élnie, ahogy neki jó, hisz saját magunk tudjuk, mi a legjobb nekünk. Ha pedig más meg akar minket változtatni, azzal nem kell foglalkozni. És igen, próbáltam is, de amikor közvetlen a fejed mellett, naponta többször is ezt hallgatod, akkor egy idő után már te magad sem tudod eldönteni, hogy ki is vagy valójában.

Sokszor én sem tudom. Tényleg az vagyok, akinek én hiszem magam, vagy saját magam csapom be? Honnan tudjam, hogy a másiknak van-e igaza, és nem nekem? 

Azt tudom, hogy ahol most vagyok, hogy aki most vagyok, az nem én vagyok, és nem akarom ezt folytatni. Miért ne járhatnám a saját utam? Miért nem lehetnek nekem is lehetőségeim? Folyton ezt hallgatom, hogy én nem dönthetek, hogy én nem választhatok, fogadjam el, ami van és kész. Miért kellene? Ki mondja meg, hogy mit kell tennem és mit nem?

Nem szabadna elhinnem azt, amit mondanak, nem szabadna hagynom, hogy irányítsák az életemet. De túl régóta tart, és ha meg is próbálok ebből kitörni - mert már nem egyszer próbáltam meg - a vége úgyis az lesz, hogy visszakényszerítenek oda, ahonnét elindultam. Egyedül nehéz megbirkózni bármivel is. 

Sokat gondolkozom mostanában, és mindig arra jövök rá, hogy ez nem mehet tovább, mert súlyos következményei lesznek. Ami talán már el is kezdődött. Van ez a betegségem, ami még mindig tart, már három hónapja, és nem javul... ráadásul rengeteget fáj a fejem, újonnan a gyomrom is, és a folytonos rémálmaimról már ne is beszéljünk. Nem szeretem diagnosztizálni magam, de elképzelhetőnek tartom, hogy ezek mind pszichésen jöttek elő. Miért ne lehetne? Amikor kollégista voltam, közel másfél évig fájt a fejem, egyhuzamban, hol kevésbé, hol annyira, hogy sírva fakadtam. Akkor megjártam egy csomó orvost, és senki nem tudta megmondani, mi bajom van. És mi adj isten, amikor kiköltöztem a koliból, elmúlt a fejfájásom. Most gyakorlatilag ugyanaz zajlik le, mint akkoriban, csak más emberekkel és más helyszínen.

Nem kellene hagynom, hogy így legyen, de a probléma az, hogy erről még beszélni sem tudok senkinek. Mégis ki hinne nekem? Ha elmondanám, mindenki csak hisztisnek és kényesnek tartana. Akinek meg elmondtam, az mivel jött? Hogy viseljem el, próbáljak alkalmazkodni, legyek megértő, kössek kompromisszumot. Mi a szarért kellene nekem alkalmazkodni és megértőnek lennem, és ehhez hasonlók? A másik fél miért nem tud alkalmazkodni, és megértő lenni, miért csak tőlem várják el? Kompromisszum? Mintha nem próbáltam volna meg még soha, hogy a másik féllel vagy felekkel leültem volna beszélni, hogy oldjuk meg a helyzetet. De mi lett a vége? Ugyanaz. Egy rövid ideig működött, aztán visszatértünk ugyanoda.

És az a baj, hogy ez nem most kezdődött, ez nem az elmúlt hónapok alatt történt. Ó, ugyan, hagyjuk már! Ha csak ilyen rövid ideje tartana, akkor én sem panaszkodnék, hogy nem bírom tovább, hanem újra és újra porbálkoznék, azon lennék, hogy megoldjuk a helyzetet, hogy megtaláljuk a megoldást.

De az istenért is! Ez évek óta húzódik! Az elmúlt évek halmozódtak fel bennem, kisebb-nagyobb dolgok amikről sosem szóltam, mert felesleges volt, mert ha minden apró dologért felemelném a hangom, akkor nevezhetnének hisztisnek. De nem, elég sok mindent eltűrtem, próbáltam szemet hunyni a legtöbb dolog felett, de ember vagyok, nekem is elegem lehet egyszer, nem? Miért kell nekem mindent elviselnem? Lehet, hogy közel sem olyan fontos dolgokon akadok fenn, mint mások, nálam is vannak sokkal rosszabb sorsú emberek, de attól még nálam is betelik a pohár.

És egyre inkább úgy érzem, hogy már nagyon tele az a bizonyos pohár, hamarosan túl is fog csordulni. A kérdés, hogy ennek hangot fogok adni, és totál kikelve magamból adom tudtára mindenkinek, hogy elegem van, vagy szép csendesen teszem tönkre magam. 

Gyűlölöm. Ezt az egészet gyűlölöm. Csak egy béna példa, mit kell elképzelni: nekem kell mindig mosogatnom, de ha szóvá teszem, hogy más miért nem csinálja meg, akkor le vagyok szidva, hogy mégis mit képzelek magamról, hogyan merek én ellenkezni, meg kiakadni ezen. Ez teljesen természetes, hogy nekem kell megcsinálnom. Ha meg véletlenül elfelejtem megcsinálni, mert nem volt kedvem, vagy időm rá, ne adj isten beteg voltam és ki sem keltem az ágyból, akkor is le van ordítva a szép kis buksim, hogy én ezt hogyan gondoltam. Nem tudom, miért olyan egyértelmű, hogy mindent nekem kell megcsinálnom, másnak meg nem. Most ez normális? Nagyon nem. És az ilyen és ehhez hasonló dolgokon újra és újra át kell esnem, veszekednem kell, és a végén mindig én leszek a hibás meg a hülye. 

Ha pedig "lázadni" merek, és csak egy kicsit is megmutatom a világnak, mit érzek, ha előállok a sötét gondolataimmal, amik nem is olyan sötétek, mert nálam teljesen normálisak, napi szinten ilyenek járnak a fejemben, akkor meg aggódnak értem, vagy elfordulnak tőlem, furcsán néznek rám, hogy mégis mi borított ki ennyire, hisz sosem volt semmi bajom, tökéletes életem van, nincs semmi, ami bántana, vagy fájdalmat okozna, és arra gondolnak, biztos egyszeri alkalom, majd lenyugszom. A másik fele meg azt hiszi, megjátszom magam. Köszi, tényleg. Miből gondolja ezt akárki, hogy ez egyszeri alkalom? Miért ne lehetne valami, ami régóta tart? Miért lettem volna köteles beszélni bármiről is, ami bántott, vagy rosszul esett? Azért nem tettem, hogy megóvjak másokat. Miért panaszkodjak minden hülye dolog miatt? Az ilyen reakciók miatt tartom meg magamnak a dolgaimat. Mindig nekem kell alkalmazkodnom, és megértőnek lennem, de mások mintha nem lennének képesek erre.

És ami mindezek mellett a legrosszabb, hogy a külvilágnak azt kell mutatnom, hogy minden rendben. Az egész életem szinte egy színpad, ahol folyton el kell játszanom, hogy jól vagyok. Persze, vannak boldog részei, és van, amikor önmagam tudok lenni, de amúgy ez nincs így. De emelt fővel elviselem, mert ha valaha el is mondanék bármit, senki nem hinné el, és én lennék az, aki egyedül marad. Egyszerűbb elfordulni, és nem tudomást szerezni, mint segíteni.

Ha pedig valaki megkérdezné, mi a baj, miben segíthet, ha valakit egyszer is, őszintén érdekelne, mi van velem, akkor nagy mosollyal azt válaszolnám, hogy minden rendben, jól vagyok, élem a saját kis életem.