Tíz év.

안녕!~

A mai nap ráakadtam a naplómra, vagyis a naplóimra, amiket pontosan tíz évvel ezelőtt kezdtem el írni. Sajnos - vagy talán nem sajnos - csak az egyiket tudtam kinyitni, a legelsőt, mert annak tönkrement a zárja, a többihez meg nem találtam a kulcsot. Mindenesetre... beleolvastam néhány bejegyzésbe, és... huh... hát... mondjuk azt, hogy kiakasztó volt, amit olvastam.

Nem abból a szempontból, hogy milyen ember voltam. Persze, voltak hülye és gyerekes gondolataim, de kinek nincsenek kamaszként? Ami meglepett, hogy miket gondoltam egyes dolgokról, hogy milyen volt a lelki világom, hogy mennyi minden rossz történt velem. Hogy őszinte legyek, én ezekről teljesen megfeledkeztem az évek alatt, és ahogy olvastam a bejegyzéseket, olyan érzésem támadt, mintha valaki idegen sorait olvasnám. Pedig azok az én gondolataim, érzéseim voltak. Minden, ami akkor voltam, és minden, ami miatt azzá váltam, aki most vagyok. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy sírva fakadtam és totálisan ledöbbentem, hogy ez mégis mi.

Minden, amit most érzek, az már akkor is jelen volt, tíz évvel ezelőtt. Akkor is olyan gondolataim voltak, mint most, akkor is ugyanolyan dolgoktól szenvedtem, mint most, csak éppen nem ennyire erősen, és akkor nem tudtam még úgy megfogalmazni, mint most. 

Olyan furcsa. Eltelt tíz év, de legbelül mintha semmit nem változtam volna. Se én, se a körülöttem lévő dolgok. Mintha fogságba este voltam, mintha beleragadtam volna valamibe, amiből sehogy sem tudok kijönni. Persze, történt változás az életemben, de az alap dolgok ugyanazok maradtak. 

Visszaolvasni a tíz évvel ezelőtti énem bejegyzéseit, nem volt egy kellemes érzés. Nem is igazán tudom ezt megfogalmazni, mert még most is idegennek érzem, pedig én magam vagyok. A problémák, amikkel most is küzdök, már akkor is meg voltak, onnan erednek, a múltból. Vegyük például, a születésnapomat, amit négy évvel ezelőtt elfelejtett a családom. Azt hittem, ez volt az, ami akkora nyomot hagyott bennem, hogy a négy évvel ezelőtti esemény az, ami nagy fájdalmat okozott és mély nyomot hagyott bennem, de valójában ez az egyetlen születésnapom, amire emlékszem, hogy elfelejtették. Beleolvastam a naplómba, és rájöttem, hogy tíz évvel ezelőtt ez ugyanúgy megtörtént. Mégis miért felejtettem el? Miért nem emlékeztem ezekre? 

És ez talán csak egy aprócska dolog, amit most megemlítettem. Csak néhány bejegyzést voltam képes elolvasni, utána nem volt több erőm hozzá. Persze, voltak benne emlékek, amik megmosolyogtattak, mint például a legjobb barátnőmmel kapcsolatos bejegyzés, akivel idén van tíz éve, hogy megismerkedtem, és megtaláltam egy tőle kapott levelet is, amiben azt írta, hogy "Ha most nem is, de egy napon valaki viszonozni fogja az érzéseidet, (...) szóval ne add fel és csak így tovább". Vagy például megtaláltam a vonatjegyemet az első pesti utamról, ami szintén mosolyt csalt az arcomra. Tele van ilyen jelentéktelen, apró dolgokkal is, de mégis én vagyok. 

Három okból írtam mindig is naplót: az egyik, hogy megőrizzem magamnak az ilyen apró örömeimet, hogy legyenek emlékeim a múltamról; a másik, hogy ki tudjam írni magamból a bajaimat, a fájdalmaimat, hogy legyen kinek panaszkodni, és ezáltal megkönnyebbüljön a lelkem. A harmadik, és egyben számomra a legfontosabb, hogy mindig emlékezzek, ki vagyok, honnan jöttem, és ahhoz képest hol vagyok most, és sose felejtsem el, miken mentem keresztül. Csupán azért írtam, hogy emlékeztessem magam a múltra. Nem akarok a múltban élni, de tudnom kell, mi volt akkor, és mi van most, különben nem lehetek az, aki lenni akarok.

Ahogy beleolvasgattam a naplómba, rájöttem, hogy nem tudok haragudni az emberekre hosszú távon. Hogy ez jó vagy rossz tulajdonságom, magam sem tudom, de annak ellenére, hogy ugyanazok az emberek megbántottak, újra és újra, és újra és hadd ne soroljam tovább, még ha haragudtam is, egy idő után meg tudtam bocsátani.

Meg tudtam bocsátani, és úgy viszonyulni hozzájuk, mint előtte. Nem okolom őket azért, amit velem tettek, függetlenül attól, hogy most is fájdalmasak ezek az emlékek, de ők is csak emberek. És hibáznak. Mindenki hibázik, valaki nagyobbat és sokat, valaki kisebbet és kevesebbet. Éppen ezért meg tudok nekik bocsátani.

Én is hibáztam. Valószínűleg sokat is fogok még. Az emberek nem mindig önszántukból bántanak meg másokat, főleg nem egy hozzá közelállót. Mert miért tenné? Ha valakit kedvelünk, miért akarnánk megbántani? Ha ilyen történik, valószínűleg azért történt így, mert nem voltunk őszinték egymással, vagy ezer meg egy oka lehet, de nem is ez a lényeg. Még ha hibázunk is, attól még emberek vagyunk, ez tesz minket emberré.

Ebből kifolyólag nem is szeretem, ha valaki haragszik rám. Természetesen az más kérdés, hogy nem felejtem el, amit tettek ellenem és nem fogok ugyanúgy megbízni bennük, de attól még meg tudtam bocsátani, és így nem érzem nehéznek annyira a lelkemet. Ez rossz lenne? Néha annak érzem, mert olyan jó lenne utálni valakit, de egyszerűen képtelen vagyok erre. Még ha azt is mondom, hogy utálok valakit, nem tudom utálni, mert mások vagyunk, mert nem vagyunk egyformák. És ahogy ők nem ismernek engem, úgy én se őket, és nem tudhatom, ki mit miért tesz. Éppen ezért én se szeretem, ha valaki felettem ítélkezik.

De azt hiszem, kicsit eltértem a témától. A lényeg, hogy meg tudtam bocsátani azoknak, akik valaha bántottak. És ez mindig így lesz. Haragudni fogok, és emészteni fogom magam, de meg fogok tudni bocsátani, mert... ilyen vagyok.

Szóval, így tíz év távlatából... azt hiszem, nem sok minden változott. Elég sok minden következtetést le tudtam vonni, és véltem felfedezni, de ezeket még fel kell dolgoznom, át kell gondolnom és meg kell emésztenem.
Talán ahhoz, hogy önmagamra találjak, fel kellene idéznem az akkor történteket, és végre meg kellene birkóznom azzal, ami régebben történt? Bár képes lennék erre... de nem érzem úgy, hogy most lenne ehhez elég energiám. Majd talán... egyszer...

Ideje lenne zárnom a soraimat. Eredetileg teljesen másról akartam írni, a jelenemről, a mostanában megforduló gondolataimról, de olyan zavarosak, hogy a vége valószínűleg megint az lett volna, mint az előző bejegyzésnek: totális káosz. Valamennyire szerintem ez a bejegyzés is ilyenre sikeredett, de nem is kell senkinek értenie, elvégre is ez a blog - vagy talán modern napló? - nekem van.

Ha valaki mégis rátalál, és elolvassa, akkor... jó olvasást utólag is? Nem tudom, mit kellene mondanom.

Búcsúzóul pedig hadd tegyem be a jelenlegi kedvenc dalomat, amin tegnap óta megállás nélkül bőgök. A 2NE1 mindig is a kedvenc lánybandám volt, és azok is maradnak, még akkor is, ha már feloszlottak. Csodálatosak mind a négyen, és vérzik a szívem, amiért többé nem fogok hallani tőlük új dalokat, hogy nem fogom őket többé együtt látni, de szép karriert futottak be, és én büszke vagyok rájuk. Ahogy ők is mondták, semmi sem tart örökké, és ez a daluk borzasztó jó befejezése a 2NE1-nak.

További szép estét mindenkinek!

New year.

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek nagyon boldog új évet kívánni, és remélem, hogy kellemesen teltek el az ünnepek, és mindenki rendesen kipihente magát.^^

Aztán másodszor... Nem is tudom, mit mondhatnék. Az elmúlt napokban ismét hol mélyponton vagyok, hol pedig majd kicsattanok az örömtől. Időnként úgy érzem, megőrülök ettől a hangulatingadozástól. 

Annyi mindent szeretnék elmondani, de mégsem tehetem. Megint ott tartok, hogy nem önthetem szavakba az érzéseimet, a gondolataimat, mert... nem értenék meg. Pedig annyira szeretném, hogy az emberek megismerjenek, megértsék, hogy mit miért teszek, mit miért gondolok úgy, ahogy, és annyi mindenkin szeretnék segíteni, de... tudom, hogy nem értenének meg. Mindig, mikor fel akarok fedni valamit magamból, meg akarok mutatni egy részletet magamból, az emberek furcsán reagálnak. Pedig egyáltalán nem vagyok furcsa, sok máshogy gondolkodom, mint az átlag emberek. Vagy legalábbis néhány dologban biztosan.

Szeretnék jobb emberré válni, de nem tudok. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam másoknak, a körülöttem állóknak, azoknak, akik szeretnek, és akiknek fontos vagyok.  Függetlenül attól, hogy ők is ugyanúgy bántottak és bántanak, nekem van bűntudatom. Amikor rossz vagyok velük, amikor rosszakat gondolok róluk és utálom őket, borzasztó embernek érzem magam... Miért teszem ezt? Miért nem tudom kimutatni, hogy szeretem őket? Miért futunk bele ugyanazokba a hibákba, és miért játsszuk le újra és újra ugyanazokat a köröket? Tudom őket utálni, ha kell, tudok rájuk haragudni, ha arról van szó, és minden egyes alkalomkor ez fájdalmat okoz, de... mindezek ellenére miért nem tudom azt mondani, hogy "köszönöm"? Vagy hogy "sajnálom"? És azt, hogy "szeretlek"? Nem tudom ezeket kimondani... Hogyan legyek akkor jobb ember? Hogyan változzak meg? Bármit teszek, abból mindig csak rosszul jövök ki, és én nem akarok többé az emberek terhére lenni. Még ha azt is mondják, hogy nem vagyok, tudom, hogy így van. Még ha próbálják nem érzékeltetni velem, akkor is érzem. Tudom, hogy szeretnek, de ugyanakkor én is bántom őket, akaratom ellenére. Mit kéne tennem? 

Annyi mindent akarok most is mondani, de nem jönnek a szavak... bent rekednek, mint úgy általában. Nem tudom megfogalmazni őket, mert ha kimondom őket, akkor elvesztik a jelentésüket, a tartalmukat, a súlyukat... Kimondva nem tűnnek olyan értékesnek, olyan fontosnak...

Eltelt egy újabb év, és én még mindig ugyanott vagyok. Meg akartam változni, lépéseket akartam tenni, de nem sikerült. Azt se tudom igazából, hová akarok menni. Csak azt tudom, hogy ahol most vagyok, ott nem akarok lenni. Ebben az állapotban. Elvesztegettem egy évet az életemből. Talán segítettem néhány emberen, de saját magamon nem tudtam. Idén szeretnék végre magammal foglalkozni, és haladni valamerre. Túl sok csalódás ért, túl sok fájdalmon kellett keresztül mennem, és el akarom ezeket felejteni. Az elmúlt egy év nagy részét ki akarom törölni magamból. Nem szeretem azt a valakit, aki most vagyok, de jelen pillanatban azt se tudom, hogy mégis hol kellene változtatnom. Illetve de, tudom, hol kellene az első lépéseket megtennem, de... nem megy. Nem tudom, miért, de nem megy. Folyton ítélkeznek felettem az emberek, bármit teszek, az nem jó, és így képtelen vagyok akármit is tenni. Tudom, hogy nem kell velük foglalkozni, mert aki szeret, az olyannak szeret, amilyen vagyok, az elfogadja minden hülyeségemet, de mégis... amit szeretnék, azt mások nem szeretik és próbálnak megakadályozni benne. Az ilyeneket kellene elhagyni, de mit tegyek, ha ők az egyetlenek, akik vannak?

Megérdemlem én a boldogságot? Miért van az, hogy ha jó is történik velem, akkor is azt gondolom, hogy nem érdemeltem meg? Pedig ha nem érdemeltem volna meg, nem kaptam volna meg... akkor mégis miért érzem így? És különben is... mi az isten az a boldogság?

Túl bonyolult lett, amit írtam, igaz? 

A gondolataim valahogy így csaponganak, egymásba vágva, összekeveredve. És ez még csak egy töredéke annak, ami a fejemben van. Néha minden olyan zavaros, máskor meg teljesen egyértelmű és egyszerű minden. 

Vannak terveim az új évre. Vannak dolgok, amiket el szeretnék érni, amiket meg szeretnék tenni, de félek. Meg fogom próbálni, mert meg akarom próbálni, de ha ismét elbukok, ha megint keresztül kell mennem azon, amiken tavaly, nem tudom, hogy képes leszek-e elviselni.

Szóval, amit csak akartam mondani, hogy... igazából csak le akartam írni valamit, hátha könnyebb lesz ettől, de nem igazán érzem ezt....