Néha úgy érzem, a ki nem mondott szavak fognak az őrületbe kergetni...
Borzasztó nehéz és fárasztó úgy élni, hogy sose mondhatom ki, amit éppen gondolok. Sokszor azt mondom, amit mások hallani akarnak. Hogy miért? Mert erre kényszerítenek, és mert már megtanultam én is, hogy így a legjobb mindenkinek. Hozzászoktam.
Nincsenek nagy vágyaim, csak szeretetre szomjazom és egy boldog életre. Apró dolgokat szeretnék megtenni, mint például sétálni a vízparton, vagy csak tétlenül bolyongani a városban. Beülni néha egy kávézóba, elmenni megnézni egy filmet vagy részt venni egy kulturális programon. Néha az is elég lenne, ha munka után, anélkül, hogy tudnék róla, egy rég nem látott ismerős eljönne elém, csak úgy, mert kedvel és mert hiányzom neki, és beszélgetni szeretne. Szeretem az ilyesfajta meglepetéseket, szeretem a spontán dolgokat. Úgy gondolom, a boldogság az élet apró örömeiből áll össze.
De valahogy ezeket az apró kívánságaimat senki nem akarja teljesíteni, azok legalábbis nem, akik számomra is fontosak. Hogy miért? Kérdezzétek tőlük.
Egy időben mindig kimondtam, mit szeretnék, de mindig süket fülekre találtam. Megkaptam, hogy ezek unalmas dolgok, teljesen feleslegesek, pénzbe kerülnek, fáradtak ehhez, majd máskor megyünk, majd legközelebb és hasonlók. Ha így állnak hozzá ahhoz a dolgokhoz, amik nekem fontosak, mégis mit kéne tennem? Valahogy nem értik meg... Ha pedig megsértődök, akkor megkapom, hogy hisztis vagyok.
Valahogy nem értik meg, hogy nem akarom az életemet otthon, a négy fal között leélni. Még ha rossz is az élet, akkor is vannak csodás és szép dolgok az életben. Én szeretném ezeket látni, de mit csináljak, ha senki nem tart velem?
Úgyhogy sajnos magamban kell tartanom ezeket a dolgokat, mert mi mást tehetnék? Így jobb mindenkinek. Persze, lehetne azt is, hogy ha ennyire nem érdeklek másokat, akkor hagyjam el őket, de ha elhagyom őket, egyedül maradok. És mielőtt bárki is azzal jönne, hogy majd akkor jönnek mások a helyükre, sajnos azt kell mondanom, hogy nem, nem jön más. Mert a legtöbb ember ilyen, csak saját magával törődik, mások érzéseivel, vágyaival nem.
Elmondtam, mit szeretnék, innentől kezdve nem tudok mit tenni. Ha nincs reakió, magamba kell fojtanom mindent....
És nem csak az apró kívánságokról van szó. A véleményemről, az álmaimról, a céljaimról, az általam kedvelt dolgokról, mindenről. Ha el is mondom, nem az lenne a minimum, hogy mások megváltoznak és segítenek abban, hogy nekem jó legyen? Vagy legalábbis megpróbálnak változtatni és figyelembe venni? Mert meghallgatni meghallgatnak, de sosincs változás... Bezzeg fordított esetben jön a hiszti...
Néha tényleg azt érzem, nem bírom tovább tartani magamban a dolgokat és egyszerre fog kirobbanni belőlem. De akkor vajon lenne változás? Mert abban biztos vagyok, hogy testileg és lelkileg is lassan tönkre fogok menni.
A munkahelyemen gyakorlatilag három ember helyett dolgozok, alig van energiám, és ezt se érti meg senki. Én sose panaszkodhatok, de más igen, amikor egy nap után hulla fáradt. Az, hogy nekem egy nap meló olyan, mintha hármat dolgoznék, az nem számít. Hétvégén is folyton bent vagyok, az meg még keményebb, mint egy hétköznap. És amikor megkérem, hogy a házibuli ne legyen nálunk, és meg is van beszélve, hogy persze, mire hazaérek, nem lesznek otthon, akkor ehhez miért nem lehet tartani magukat? Az kit érdekel, hogy másnap megyek kora reggelre dolgozni, aludni szeretnék, nyugalmat és csendet, neeem, ez le van tojva, mert most van szombat, ők most akarnak inni és hangoskodni, én meg csak ne sírjak emiatt. Normális ez? Naná, hogy nem. Csak csendben tűrjek mindent, mert ha kinyitom a számat, akkor se lesz változás...
Néha azt érzem, nem vesznek engem számításba. Miért hiszi mindenki azt, hogy nekem nincsenek problémáim? Nekem is megvan, rengeteg. De nem fogom mindenkinek elmondani, mert nincs közük hozzá. Attól még, ha kérek valamit, igazán teljesíthetnék, főleg egy ilyet, hisz ez szerintem nem volt túl nagy kérés...
De mindegy.
Kezd betelni az a bizonyos pohár, és ha túlcsordul, talán majd lesz energiám mindenkit hátrahagyni és megértetni velük, hogy én is létezem...
...hacsak előtte a ki nem mondott gondolataim meg nem ölnek... ><
