Jól csináltad, Jonghyun. Nyugodj békében.

Sziasztok.

Egy ideje már nem jelentkeztem, mert november-decemberben sokat kellett dolgoznom, januárban meg szintén nem volt időm írni. Most azonban szabadságon vagyok egy hetet, így gondoltam szánok némi időt arra, hogy életjelet adjak magamról.

Amiről igazán beszélni szeretnék az SHINee Jonghyun halála, aki tavaly december közepén öngyilkos lett. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a kpopot, immár lassan 8 éve, és aki még ennél is jobban ismer az tudja, hogy a SHINee volt az első banda, aki által megismertem a koreai kultúrát. Hogy pontosítsak, Jonghyun volt az, aki a leginkább megfogott, ő volt az első koreai híresség, akire felnéztem, és akinek a személyisége, a zenéje, a hangja teljesen magával ragadott, akibe - ha fogalmazhatok így - beleszerettem. Mert akkoriban amit iránta éreztem, azt szerelemnek hittem, de természetesen azóta felnőttem, és rájöttem, hogy ez nem teljesen szerelem volt, inkább csak valaki iránt érzett rajongás, szeretet, valaki, akire látatlanban támaszkodhattam.

Jonghyun mondhatni az életem részese volt hét és fél éven keresztül, és ez azért elég sok idő. Tudom, tudom, nem ismertem, sosem találkoztam vele, és akit látunk a videókon, képeken, az sosem a teljes valós személy. De mégis... Úgy gondolom, ha nem is minden ember életében, de van legalább egy olyan személy, akire felnéz, akiből erőt merít, akinek szereti a zenéjét. Lehet ez ázsiai popénekes, lehet, amerikai, vagy bármilyen énekes, színész, táncos, előadóművész, bárki. Nekem ő volt az egyik, ő volt a legkiemelkedőbb és az első a sok koreai idol közül. És meghalt. Egyik napról a másikra

Azt hiszem, teljesen érthető, hogy összetörtem a hír hallatán. Egy halálhír mindig is elszomorító, de ő különleges ember volt számomra, egy alappillér, aki most már nincs többé. Ha ő nincs, lehet, sosem szeretem meg a kpopot, sosem kezdem el tanulni a koreai nyelvet, sosem kezdek el táncórákra járni, sose ismerem meg a jelenlegi barátaimat, és még sorolhatnám. Amióta a kpop az életem része, sokkal nyitottabb vagyok, sokat fejlődött a személyiségem, másként tekintek a világra, az emberekre, sokkal elfogadóbb és megértőbb vagyok, rengeteg boldog emléket gyártottam, egyszóval pozitív irányba változtam. Mindezt a koreai kultúra hatására. Lehet, akkor is változtam volna, ha nem szeretem meg a kpopot, nem tudni, de én így tekintek erre, ezzel magyarázok mindent.

Emiatt is fájt és fáj is annyira, hogy Jonghyun meghalt. Egy remek énekes volt, különleges, erős, és rengeteg szeretetet hordozott magában. Sajnálom, hogy erre a szintre jutott, hogy a depresszió végül leküzdötte őt, de megértem. Még mindig értetlenül állok a történtek előtt, de nem tudok rá haragudni. Ahogy írta a búcsúlevelében, nem kér senkit arra, hogy megértsük, ő egyszerűen úgy gondolta, nem neki való a zenei pálya, függetlenül attól, hogy ő választotta ezt az utat, ő nem tudott megelégedni magával, hiába volt sikeres és kiemelkedő ember a kpop történelmében. A depresszió már csak ilyen. Hiába járt orvoshoz, ők se képesek mindig segíteni. Jonghyunnál szerintem nem az elmúlt években kezdődött ez az egész, talán sokkal korábban, talán már gyerekkorában, csak még ő sem tudott róla. Ez valami olyasmi, amit még ő sem biztos, hogy tud, vagy ha tudott is, már nem számít.

Van az a pont, amikor az ember egyszerűen nem bír több fájdalmat elviselni, nem bírja a magányt, hiába van ott a családja, a barátai, a rajongói. Alapból a koreai zeneiparban nehéz megmaradni, ahol úgy kezelik az embereket, mint egy játékszert, ahol folyton teljesíteni kell, jobbnak és jobbnak lenni. Nem csak Jonghyun az egyetlen, aki nem tartja magát elég jónak. Persze, mondhatnánk azt, hogy akkor hagyja abba, lépjen ki, és éljen átlag emberként. De nehéz lenne hétköznapi emberként élni, ha közben milliók ismernek, és közben tudod, hogy ezeket az embereket cserben hagyod. Jonghyun érzékeny lelkű volt, és Koreában kicsit másként működnek az emberek, kicsit más ott a felfogás, mint nálunk, így lehet, nem bírt volna megküzdeni ezzel. Csak kicsit gondoljatok bele a helyzetébe... Híres vagy, közel tíz éve a színpadon vagy már, egész életedben a zenei pályára készültél, milliók ismernek és tudnak minden lépésedről, és egy pillanat alatt próbálj meg beleolvadni az átlagos emberek közé. Nem egyszerű... Mégis mit kezdenél utána? Ő az az ember volt, aki nem bírta tovább és ezt az utat választotta. Van, aki nem így tett volna, de nem vagyunk egyformák.

Nem haragszom rá emiatt. Ő megtette azt, amit más nem biztos, hogy meg mert volna tenni. Nem mondom, hogy helyes, amit tett, de ő ezt érezte jónak. Küzdött a depresszióval, járt orvoshoz, megpróbálta legyőzni, de nem ment végül. Előfordul. 

Pokoli nehéz lehetett neki így élni. Mindennap a nyilvánosság elé állni, és mosolyogni, miközben legbelül már darabokra szakadt. Ezt elvárták tőle. És senki nem vette észre ezek ellenére, hogy baj van vele. Járt orvoshoz, ott voltak a közelében a barátai, a családtagjai, mégis... senki nem tudta, mire készül. Pedig a dalai... a dalaiban elmondott mindent. A dalaiban egyértelműen kimondja, hogy ő ezt nem akarja, hogy valaki mentse meg, a dalai segélykiáltások voltak. Mindezek ellenére a környezetében élők sem hallották meg. Haragudhatok rájuk? Én magam sem tudom. Nem voltam ott, nem tudom, mi zajlott valójában, így nem ítélkezhetem senki felett.

Csak arra tudok gondolni, hogy megértem Jonghyunt. Egyszerűen azonosulni tudok vele. Én ugyan nem vagyok depressziós, de nekem is voltak/vannak mélypontjaim, nehéz napjaim, néha nekem is megfordult a fejemben az öngyilkosság, pedig én közel sem élek olyan stresszes életet, mint ő. Egyszerű életem van, mégis vannak olyan dolgok, amiket nem bírok feldolgozni, amikről nem tudok beszélni. És sokszor nem azért, mert nincs, akinek elmondhatnám, mert lenne. Inkább attól félek, hogy vajon megértenék-e? És ha megértik, tudnak segíteni? Az emberek sokszor inkább a visszajelzéstől félnek, az ítéletektől, hogy hülyének nézik, és nem törődnek vele. És az a baj, hogy én is ezt tapasztalom a környezetemen, hogyha szóba jön az öngyilkosság, vagy bármilyen negatív dolog, ha csak panaszkodni szeretnék egyet, mert éppen ki akarom beszélni magam, hogy utána jól legyek, egyszerűen nem hallgatnak meg. Nem érdekli őket. Néha viccből szoktam ilyeneket mondani, hogy öngyilkos leszek, de csak mert kíváncsi vagyok, mit reagálnak rá. És én is azt kapom, hogy ne legyek már hülye. Köszi. Ha így állnak az emberek a dolgokhoz, akkor mégis miért mondjam el a problémáimat? Ha tudom, hogy nem fognak komolyan venni, mi értelme beszélni?

Mint tudjuk, ha az ember nem mondja el a problémáit, azok felhalmozódnak egy idő után, majd elhatalmasodnak felettünk, teljesen beterítenek, végül nincs menekvés - az öngyilkosság lesz az egyetlen kiút. Néha előfordul, hogy a küzdés ellenére se tudunk győzni. Természetesen az a legjobb megoldás, ha kiadod magadból, de ha nem hallgatnak meg, akkor már nem egyszerű a dolog.

Mindezek ellenére a másik felet se hibáztathatjuk minden esetben, hisz nem vagyunk egyformák, nem mindenki tudja úgy kezelni a helyzeteket, ahogy kellene. Van, aki megijed ezektől a helyzetektől, ami érthető, de akkor se normális letojni a másikat. Ha valaki azt mondja, meg akar halni, nem az a megoldás, hogy azt mondod, hogy hülye vagy, hanem megkérdezed, hogy mi az oka, miért akarod ezt tenni. De az embereknek nem szeretnek foglalkozni másokkal, hisz mindenkinek megvan a baja. Hosszan lehetne mindezt fejtegetni, de úgy érzem, felesleges ebbe belemenni.

Amit el szerettem volna mondani, hogy szíven ütött Jonghyun halála, és ugyan sajnálom, hogy nem hallhatom többé a hangját, hogy sosem találkozhatok vele, hogy nem láthatom, ahogy megházasodik, és gyerekei lesznek, de ő ezt az utat választotta, és megértem. Egyszer az életében magára gondolt. Tudom, hogy nehéz volt megtenni neki ezt a lépést, de az ő élete. És én elfogadom a döntését, és megpróbálom elengedni, megőrizni a szívemben és örökké emlékezni rá. Ezentúl is az ő zenéjét fogom hallgatni, ha rossz kedvem, és ezentúl is ő lesz az egyik személy, akibe kapaszkodni fogok.

Jonghyun nem halt meg, csak elköltözött egy másik világba. Most már egy csillag az égen, aki mindannyiunkra ragyog és így láthatja az összes rajongóját.

Tudom, hogy elkéstem ezzel, de Jonghyun: jól csináltad. <3

És végezetül szeretnék Jonghyuntól pár videót betenni, hiszen egy csodálatos ember volt, és remek zenéket alkotott. 

Az egyik legszebb és legmagányosabb dal; ekkor már állítólag elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Ez mondjuk érződik is a dalból.

Egy másik remek dal, ami könnyeket csal a szemekbe. Egy dal, amiben önmagához beszél.

Magány, egyedüllét, meg nem értés. Újabb gyönyörű dal, amit Taeyeonnal énekel.
"Még mindig nem akarom elrejteni előled, de már megszoktam, hogy magamban tartom."

Valószínűleg ezt a fellépését sokan látták már, és sokan ismerik is. Ez az egyik dal, ami eszünkbe jut, ha meghalljuk azt a szót, hogy Jonghyun. :)

Jonghyun egyik legutolsó dala, halála után jelent meg. <3 

És még rengeteg videót és dalt hozhatnék tőle, mert mindegyik valóban tökéletes és sokatmondó, de ezennel zárom a soraimat. Ezzel a bejegyzéssel szerettem volna elbúcsúzni tőle. Remélem, most már egy sokkal jobb helyen van, ahol végre boldog lehet. <3