Ismét eltelt egy év...

Sziasztok!

Megint csak elszaladt az idő és én nem adtam magamról semmi életjelet. Azt hiszem, jobb lesz, ha ehhez hozzászoktok, mert sajnos nincs időm és energiám se pötyögni.

Eltelt ez az év is, rettentő gyorsan, mintha csak egyet pislantottam volna. Mostanában így telik el nálam minden. Néha olyan, mintha nem élném meg a pillanatokat, csak sodródnék az árral; ott vagyok, de közben mégsem. Ez kicsit elszomorít, de nincs mit tenni. 

Ez az évem főként a munkáról szólt. Sokat dolgoztam, ami meg is hozta a gyümölcsét, előléptettek, aminek örülök, bár így még több a munka, és a heti 40 óra helyett, szerintem közel heti 50 órákat tuti dolgoztam. De legalább sikerült megszednem kicsit magam ahhoz, hogy egy régóta dédelgetett álmomat hamarosan meg tudjam valósítani: azt, hogy Koreába utazhassak pár hétre. Noha ez még mindig eléggé a jövő zenéje, de egy lépéssel már közelebb járok, és ennek nagyon örülök. :)

Szeretem a munkámat, még ha minden időmet el is veszi, szeretem a közösséget, ahol vagyok, ám azt az egyet sajnálom, hogy emiatt a barátaimmal, a családommal keveset tudok találkozni, arról nem beszélve, hogy magamra még kevesebb időt tudtam fordítani. Mondhatni semmit. 

Ebben az évben nem sok minden történt velem. Mindig csak a munka és munka. Igazság szerint így, hogy most megálltam egy pillanatra és visszatekintettem az évemre, azt vettem észre, hogy a munka miatt elég sok mindenből kimaradtam és sok mindenkit elveszítettem. A barátaim nagy részével nem hogy nem találkoztam, de abszolút semmilyen kapcsolatot nem tartunk már. Az a pár ember, akik közel állnak hozzám, velük szintén 2-3 jó havonta ha tudok találkozni. Ez elég rosszul érint, és emiatt bűntudatom is van, mert részben én tehetek róla. 

Rengeteget gondolkoztam év közben ezen, hogy jól van-e így, hogy nincs sok barátom vagy sem. Mert a munkám miatt nehéz találkozni bárkivel is, beszélgetni meg még inkább. Ha van is heti két szabadnapom, az hétköznap van; mégis melyik barátom találkozna velem hétköznap, ha akkor ő dolgozik, sulizik? Hétvégén meg én nem érek rá. Persze, ott az internet, üzenetben tudunk beszélgetni, de egyrészt nálam nincs ott napközben a telefon, este 9 után meg nincs energiám visszapötyögni mindenkinek. Fárasztó. És ha akad is szabad hétvégém, akkor se szeretek a barátaimmal találkozni, és nem azért, mert nem akarnék velük lenni, hanem azért, mert szívesebben töltöm az időmet az ágyban, sorozat nézéssel. Esélytelen, hogy emberek közé menjek, be a városba, és a nyüzsgés vegyen körbe, amikor a hét minden napján emberek között vagyok. Kell a pihenés, a csend, a nyugalom, amikor nincs körülöttem senki.

Szóval igen, részben az én hibám, hogy keveset vagyok velük, de ez az én részemről megérthető. De ott a másik fele, hogy a barátaim se kerestek, nem írtam, nem hívtak fel, hogy ugyan mikor érek rá, és fussunk össze, mert hiányzom nekik. Szóval... talán mégse kéne ezt sajnálnom annyira? Folyton magamat hibáztatom dolgokért, de közben ott van, hogy nem nekem kell mindig kezdeményezni. 

Mindenesetre ez az év úgy, ahogy van, eltelt. Nem bánom, mert ez az állapot még mindig jobb, mint amikor nem dolgoztam. De úgy érzem, ez a másik véglet: hogy folyamatosan a munkába temetkezem. Nincs meg az a bizonyos arany középút.

És ezen szeretnék változtatni az új évben. Több időt szeretnék szánni a barátaimra. Több időt azokra, akikkel egy ideje nem beszéltem. Több időt szánni magamra: elmenni edzeni, egy kicsit sportolni. Megírni a Nightmare 3. évadát. Folytatni a koreai nyelv tanulását. Elmenni szórakozni, utazni, kikapcsolódni, új dolgokat megtapasztalni. Még nem tudom, mindre hogy lesz időm, de majd fokozatosan belerázódom. Élni szeretnék végre.

Azt hiszem, talán ezek a dolgok miatt érzem magam üresnek, magányosnak és érzem azt, hogy minden teljesen értelmetlen. A bejegyzés elején szerettem volna kiönteni a lelkemet, arról, hogyan érzem magam, de igazából felesleges. Ugyanúgy, mint az elmúlt években. Nem nagyon történt változás, csak kisebb dolgot. Jobban vagyok, de még mindig sokat kell gyógyulnia a lelkemnek. Bár kétlem, hogy valaha minden sebem begyógyul. A hegek mindig fájni fognak. Néha kezdem az érezni, hogy a boldogság az életemben csak plátói. Vagyis a teljes boldogság. Mert részben az vagyok. De sajnos nem nekem kéne változtatnom, hanem másoknak, de ugye ha beszélnék a bajaimról, senkit nem érdekelne. Az örök körforgás. 

Úgyhogy én is beleesek abba a hibába, amibe mindenki: beletörődöm a dolgokba, azzal a különbséggel, hogy amíg mások tudnak változtatni saját akaratukból, addig nálam az a helyzet áll fenn, hogy nem nekem kell változnom. Ez van. Majd lesz jobb.

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a karácsony, és remélem, hogy az új év is jól fog indulni! Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok nektek! Kitartást az élethez és fel a fejjel! ^^ Nem tudom még mikor, de igyekszem mielőtt jelentkezni ^^

Végezetül, a szokásomhoz híven itt hagyok pár dalt, amit ebben az évben szerettem meg és amit mindenkinek kötelező hallgatni!!!

Gyönyörű ez a dal. <3 Megsúgom, hogy amióta a Nightmare folytatásán ügyködöm, csak ezt a dalt hallgatom :D

Ez meg a másik, amit a Nightmare írása közben hallgattam/hallgatni szoktam :D 

Nem tudom, kik ők, nem néztem még utána a bandának, de ez a daluk nagyon király :D

Velük dettó ugyanígy vagyok. Mostanság nem nézek utána az új bandáknak, de ez a dal nagyon ütős lett :D

Az egyetlen lánybanda, akik az elmúlt években debütáltak és engem megfogtak. Annyira más a hangzásuk, mint a többi lány együttesé, kicsit keményebb a hangzásuk és ez tetszik ^^

Azt hiszem, ehhez nem kell semmit írnom. Még mindig nem tudtam elfogadni a történteket... <3 

Ki nem mondott szavak

Néha úgy érzem, a ki nem mondott szavak fognak az őrületbe kergetni...

Borzasztó nehéz és fárasztó úgy élni, hogy sose mondhatom ki, amit éppen gondolok. Sokszor azt mondom, amit mások hallani akarnak. Hogy miért? Mert erre kényszerítenek, és mert már megtanultam én is, hogy így a legjobb mindenkinek. Hozzászoktam.

Nincsenek nagy vágyaim, csak szeretetre szomjazom és egy boldog életre. Apró dolgokat szeretnék megtenni, mint például sétálni a vízparton, vagy csak tétlenül bolyongani a városban. Beülni néha egy kávézóba, elmenni megnézni egy filmet vagy részt venni egy kulturális programon. Néha az is elég lenne, ha munka után, anélkül, hogy tudnék róla, egy rég nem látott ismerős eljönne elém, csak úgy, mert kedvel és mert hiányzom neki, és beszélgetni szeretne. Szeretem az ilyesfajta meglepetéseket, szeretem a spontán dolgokat. Úgy gondolom, a boldogság az élet apró örömeiből áll össze.

De valahogy ezeket az apró kívánságaimat senki nem akarja teljesíteni, azok legalábbis nem, akik számomra is fontosak. Hogy miért? Kérdezzétek tőlük.

Egy időben mindig kimondtam, mit szeretnék, de mindig süket fülekre találtam. Megkaptam, hogy ezek unalmas dolgok, teljesen feleslegesek, pénzbe kerülnek, fáradtak ehhez, majd máskor megyünk, majd legközelebb és hasonlók. Ha így állnak hozzá ahhoz a dolgokhoz, amik nekem fontosak, mégis mit kéne tennem? Valahogy nem értik meg... Ha pedig megsértődök, akkor megkapom, hogy hisztis vagyok. 

Valahogy nem értik meg, hogy nem akarom az életemet otthon, a négy fal között leélni. Még ha rossz is az élet, akkor is vannak csodás és szép dolgok az életben. Én szeretném ezeket látni, de mit csináljak, ha senki nem tart velem?

Úgyhogy sajnos magamban kell tartanom ezeket a dolgokat, mert mi mást tehetnék? Így jobb mindenkinek. Persze, lehetne azt is, hogy ha ennyire nem érdeklek másokat, akkor hagyjam el őket, de ha elhagyom őket, egyedül maradok. És mielőtt bárki is azzal jönne, hogy majd akkor jönnek mások a helyükre, sajnos azt kell mondanom, hogy nem, nem jön más. Mert a legtöbb ember ilyen, csak saját magával törődik, mások érzéseivel, vágyaival nem.

Elmondtam, mit szeretnék, innentől kezdve nem tudok mit tenni. Ha nincs reakió, magamba kell fojtanom mindent....

És nem csak az apró kívánságokról van szó. A véleményemről, az álmaimról, a céljaimról, az általam kedvelt dolgokról, mindenről. Ha el is mondom, nem az lenne a minimum, hogy mások megváltoznak és segítenek abban, hogy nekem jó legyen? Vagy legalábbis megpróbálnak változtatni és figyelembe venni? Mert meghallgatni meghallgatnak, de sosincs változás... Bezzeg fordított esetben jön a hiszti...

Néha tényleg azt érzem, nem bírom tovább tartani magamban a dolgokat és egyszerre fog kirobbanni belőlem. De akkor vajon lenne változás? Mert abban biztos vagyok, hogy testileg és lelkileg is lassan tönkre fogok menni.

A munkahelyemen gyakorlatilag három ember helyett dolgozok, alig van energiám, és ezt se érti meg senki. Én sose panaszkodhatok, de más igen, amikor egy nap után hulla fáradt. Az, hogy nekem egy nap meló olyan, mintha hármat dolgoznék, az nem számít. Hétvégén is folyton bent vagyok, az meg még keményebb, mint egy hétköznap. És amikor megkérem, hogy a házibuli ne legyen nálunk, és meg is van beszélve, hogy persze, mire hazaérek, nem lesznek otthon, akkor ehhez miért nem lehet tartani magukat? Az kit érdekel, hogy másnap megyek kora reggelre dolgozni, aludni szeretnék, nyugalmat és csendet, neeem, ez le van tojva, mert most van szombat, ők most akarnak inni és hangoskodni, én meg csak ne sírjak emiatt. Normális ez? Naná, hogy nem. Csak csendben tűrjek mindent, mert ha kinyitom a számat, akkor se lesz változás...

Néha azt érzem, nem vesznek engem számításba. Miért hiszi mindenki azt, hogy nekem nincsenek problémáim? Nekem is megvan, rengeteg. De nem fogom mindenkinek elmondani, mert nincs közük hozzá. Attól még, ha kérek valamit, igazán teljesíthetnék, főleg egy ilyet, hisz ez szerintem nem volt túl nagy kérés...

De mindegy.

Kezd betelni az a bizonyos pohár, és ha túlcsordul, talán majd lesz energiám mindenkit hátrahagyni és megértetni velük, hogy én is létezem...

...hacsak előtte a ki nem mondott gondolataim meg nem ölnek... ><

Meg nem értés

Néha nem értem az embereket. Elvárják tőlem, hogy őszinte legyek, és elmondjam, ha valami bánt.

És amikor veszem a bátorságot, és elmondom, nem kapok megértést. Csak néznem rám és ennyi. Semmi reakció. Talán még ők vannak megsértődve. Még csak nem is érdekli őket, mit mondok, mit érzek.

Persze, fordított esetben köteles vagyok meghallgatni, és megérteni, és az ő pártjukat fogni, különben jön a hiszti, a sértődés, hogy miért nem álluk mellettük, miért nem támogatom őket.

Most akkor hogy is van ez? Én hallgassak meg bárkit, és értsem is meg őket, de amikor én szeretném, ha valaki meghallgatna, akkor meg süket fülekre találok? És a végén én vagyok a rossz.

Így marad a némaság, és játszom a szerepemet, hogy minden rendben van és nincs semmi baj. Mi mást tehetnék? Az embereket sose érdekli, mi van a másikkal. 

Még ha gyűlölöm is magamban tartani a dolgokat, muszáj. Másként nem tudok túlélni. El kell nyomni, el kell temetni, nem szabad a problémákkal foglalkozni. Hagyni kell, hogy összegyűljenek, összetömörüljenek, csak legyen még több és még több, hogy aztán belülről felemésszenek, és egy napon vége legyen ennek. 

Az emberek csak kihasználják egymást. Azt mondják, aki hagyja kihasználni magát, az meg is érdemli. Csak sajnos ez ellen nem mindig lehet tenni, mert van, amikor az ember ettől érzi magát élőnek. Mert csak ez jutott neki. Mert ha ezt nem kapja meg, nincs semmije.

De persze nem én foguk rosszul járni. Eljön még az a nap, amikor mások meg fogják gondolni, hogy talán nem így kellett volna viselkedni...

Jól csináltad, Jonghyun. Nyugodj békében.

Sziasztok.

Egy ideje már nem jelentkeztem, mert november-decemberben sokat kellett dolgoznom, januárban meg szintén nem volt időm írni. Most azonban szabadságon vagyok egy hetet, így gondoltam szánok némi időt arra, hogy életjelet adjak magamról.

Amiről igazán beszélni szeretnék az SHINee Jonghyun halála, aki tavaly december közepén öngyilkos lett. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem a kpopot, immár lassan 8 éve, és aki még ennél is jobban ismer az tudja, hogy a SHINee volt az első banda, aki által megismertem a koreai kultúrát. Hogy pontosítsak, Jonghyun volt az, aki a leginkább megfogott, ő volt az első koreai híresség, akire felnéztem, és akinek a személyisége, a zenéje, a hangja teljesen magával ragadott, akibe - ha fogalmazhatok így - beleszerettem. Mert akkoriban amit iránta éreztem, azt szerelemnek hittem, de természetesen azóta felnőttem, és rájöttem, hogy ez nem teljesen szerelem volt, inkább csak valaki iránt érzett rajongás, szeretet, valaki, akire látatlanban támaszkodhattam.

Jonghyun mondhatni az életem részese volt hét és fél éven keresztül, és ez azért elég sok idő. Tudom, tudom, nem ismertem, sosem találkoztam vele, és akit látunk a videókon, képeken, az sosem a teljes valós személy. De mégis... Úgy gondolom, ha nem is minden ember életében, de van legalább egy olyan személy, akire felnéz, akiből erőt merít, akinek szereti a zenéjét. Lehet ez ázsiai popénekes, lehet, amerikai, vagy bármilyen énekes, színész, táncos, előadóművész, bárki. Nekem ő volt az egyik, ő volt a legkiemelkedőbb és az első a sok koreai idol közül. És meghalt. Egyik napról a másikra

Azt hiszem, teljesen érthető, hogy összetörtem a hír hallatán. Egy halálhír mindig is elszomorító, de ő különleges ember volt számomra, egy alappillér, aki most már nincs többé. Ha ő nincs, lehet, sosem szeretem meg a kpopot, sosem kezdem el tanulni a koreai nyelvet, sosem kezdek el táncórákra járni, sose ismerem meg a jelenlegi barátaimat, és még sorolhatnám. Amióta a kpop az életem része, sokkal nyitottabb vagyok, sokat fejlődött a személyiségem, másként tekintek a világra, az emberekre, sokkal elfogadóbb és megértőbb vagyok, rengeteg boldog emléket gyártottam, egyszóval pozitív irányba változtam. Mindezt a koreai kultúra hatására. Lehet, akkor is változtam volna, ha nem szeretem meg a kpopot, nem tudni, de én így tekintek erre, ezzel magyarázok mindent.

Emiatt is fájt és fáj is annyira, hogy Jonghyun meghalt. Egy remek énekes volt, különleges, erős, és rengeteg szeretetet hordozott magában. Sajnálom, hogy erre a szintre jutott, hogy a depresszió végül leküzdötte őt, de megértem. Még mindig értetlenül állok a történtek előtt, de nem tudok rá haragudni. Ahogy írta a búcsúlevelében, nem kér senkit arra, hogy megértsük, ő egyszerűen úgy gondolta, nem neki való a zenei pálya, függetlenül attól, hogy ő választotta ezt az utat, ő nem tudott megelégedni magával, hiába volt sikeres és kiemelkedő ember a kpop történelmében. A depresszió már csak ilyen. Hiába járt orvoshoz, ők se képesek mindig segíteni. Jonghyunnál szerintem nem az elmúlt években kezdődött ez az egész, talán sokkal korábban, talán már gyerekkorában, csak még ő sem tudott róla. Ez valami olyasmi, amit még ő sem biztos, hogy tud, vagy ha tudott is, már nem számít.

Van az a pont, amikor az ember egyszerűen nem bír több fájdalmat elviselni, nem bírja a magányt, hiába van ott a családja, a barátai, a rajongói. Alapból a koreai zeneiparban nehéz megmaradni, ahol úgy kezelik az embereket, mint egy játékszert, ahol folyton teljesíteni kell, jobbnak és jobbnak lenni. Nem csak Jonghyun az egyetlen, aki nem tartja magát elég jónak. Persze, mondhatnánk azt, hogy akkor hagyja abba, lépjen ki, és éljen átlag emberként. De nehéz lenne hétköznapi emberként élni, ha közben milliók ismernek, és közben tudod, hogy ezeket az embereket cserben hagyod. Jonghyun érzékeny lelkű volt, és Koreában kicsit másként működnek az emberek, kicsit más ott a felfogás, mint nálunk, így lehet, nem bírt volna megküzdeni ezzel. Csak kicsit gondoljatok bele a helyzetébe... Híres vagy, közel tíz éve a színpadon vagy már, egész életedben a zenei pályára készültél, milliók ismernek és tudnak minden lépésedről, és egy pillanat alatt próbálj meg beleolvadni az átlagos emberek közé. Nem egyszerű... Mégis mit kezdenél utána? Ő az az ember volt, aki nem bírta tovább és ezt az utat választotta. Van, aki nem így tett volna, de nem vagyunk egyformák.

Nem haragszom rá emiatt. Ő megtette azt, amit más nem biztos, hogy meg mert volna tenni. Nem mondom, hogy helyes, amit tett, de ő ezt érezte jónak. Küzdött a depresszióval, járt orvoshoz, megpróbálta legyőzni, de nem ment végül. Előfordul. 

Pokoli nehéz lehetett neki így élni. Mindennap a nyilvánosság elé állni, és mosolyogni, miközben legbelül már darabokra szakadt. Ezt elvárták tőle. És senki nem vette észre ezek ellenére, hogy baj van vele. Járt orvoshoz, ott voltak a közelében a barátai, a családtagjai, mégis... senki nem tudta, mire készül. Pedig a dalai... a dalaiban elmondott mindent. A dalaiban egyértelműen kimondja, hogy ő ezt nem akarja, hogy valaki mentse meg, a dalai segélykiáltások voltak. Mindezek ellenére a környezetében élők sem hallották meg. Haragudhatok rájuk? Én magam sem tudom. Nem voltam ott, nem tudom, mi zajlott valójában, így nem ítélkezhetem senki felett.

Csak arra tudok gondolni, hogy megértem Jonghyunt. Egyszerűen azonosulni tudok vele. Én ugyan nem vagyok depressziós, de nekem is voltak/vannak mélypontjaim, nehéz napjaim, néha nekem is megfordult a fejemben az öngyilkosság, pedig én közel sem élek olyan stresszes életet, mint ő. Egyszerű életem van, mégis vannak olyan dolgok, amiket nem bírok feldolgozni, amikről nem tudok beszélni. És sokszor nem azért, mert nincs, akinek elmondhatnám, mert lenne. Inkább attól félek, hogy vajon megértenék-e? És ha megértik, tudnak segíteni? Az emberek sokszor inkább a visszajelzéstől félnek, az ítéletektől, hogy hülyének nézik, és nem törődnek vele. És az a baj, hogy én is ezt tapasztalom a környezetemen, hogyha szóba jön az öngyilkosság, vagy bármilyen negatív dolog, ha csak panaszkodni szeretnék egyet, mert éppen ki akarom beszélni magam, hogy utána jól legyek, egyszerűen nem hallgatnak meg. Nem érdekli őket. Néha viccből szoktam ilyeneket mondani, hogy öngyilkos leszek, de csak mert kíváncsi vagyok, mit reagálnak rá. És én is azt kapom, hogy ne legyek már hülye. Köszi. Ha így állnak az emberek a dolgokhoz, akkor mégis miért mondjam el a problémáimat? Ha tudom, hogy nem fognak komolyan venni, mi értelme beszélni?

Mint tudjuk, ha az ember nem mondja el a problémáit, azok felhalmozódnak egy idő után, majd elhatalmasodnak felettünk, teljesen beterítenek, végül nincs menekvés - az öngyilkosság lesz az egyetlen kiút. Néha előfordul, hogy a küzdés ellenére se tudunk győzni. Természetesen az a legjobb megoldás, ha kiadod magadból, de ha nem hallgatnak meg, akkor már nem egyszerű a dolog.

Mindezek ellenére a másik felet se hibáztathatjuk minden esetben, hisz nem vagyunk egyformák, nem mindenki tudja úgy kezelni a helyzeteket, ahogy kellene. Van, aki megijed ezektől a helyzetektől, ami érthető, de akkor se normális letojni a másikat. Ha valaki azt mondja, meg akar halni, nem az a megoldás, hogy azt mondod, hogy hülye vagy, hanem megkérdezed, hogy mi az oka, miért akarod ezt tenni. De az embereknek nem szeretnek foglalkozni másokkal, hisz mindenkinek megvan a baja. Hosszan lehetne mindezt fejtegetni, de úgy érzem, felesleges ebbe belemenni.

Amit el szerettem volna mondani, hogy szíven ütött Jonghyun halála, és ugyan sajnálom, hogy nem hallhatom többé a hangját, hogy sosem találkozhatok vele, hogy nem láthatom, ahogy megházasodik, és gyerekei lesznek, de ő ezt az utat választotta, és megértem. Egyszer az életében magára gondolt. Tudom, hogy nehéz volt megtenni neki ezt a lépést, de az ő élete. És én elfogadom a döntését, és megpróbálom elengedni, megőrizni a szívemben és örökké emlékezni rá. Ezentúl is az ő zenéjét fogom hallgatni, ha rossz kedvem, és ezentúl is ő lesz az egyik személy, akibe kapaszkodni fogok.

Jonghyun nem halt meg, csak elköltözött egy másik világba. Most már egy csillag az égen, aki mindannyiunkra ragyog és így láthatja az összes rajongóját.

Tudom, hogy elkéstem ezzel, de Jonghyun: jól csináltad. <3

És végezetül szeretnék Jonghyuntól pár videót betenni, hiszen egy csodálatos ember volt, és remek zenéket alkotott. 

Az egyik legszebb és legmagányosabb dal; ekkor már állítólag elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Ez mondjuk érződik is a dalból.

Egy másik remek dal, ami könnyeket csal a szemekbe. Egy dal, amiben önmagához beszél.

Magány, egyedüllét, meg nem értés. Újabb gyönyörű dal, amit Taeyeonnal énekel.
"Még mindig nem akarom elrejteni előled, de már megszoktam, hogy magamban tartom."

Valószínűleg ezt a fellépését sokan látták már, és sokan ismerik is. Ez az egyik dal, ami eszünkbe jut, ha meghalljuk azt a szót, hogy Jonghyun. :)

Jonghyun egyik legutolsó dala, halála után jelent meg. <3 

És még rengeteg videót és dalt hozhatnék tőle, mert mindegyik valóban tökéletes és sokatmondó, de ezennel zárom a soraimat. Ezzel a bejegyzéssel szerettem volna elbúcsúzni tőle. Remélem, most már egy sokkal jobb helyen van, ahol végre boldog lehet. <3