2015. november 13., péntek

No tomorrow~


Sziasztok!

   Újabb hónapok teltek el a legutóbbi bejegyzés óta, és bár akkor az ígértem, egy új és boldogabb emberként térek vissza, ezt az ígéretemet mégsem tudtam megtartani. Valahogy az életem nem akar egyenesbe jönni, bármennyire keményen is próbálkozom. Én tényleg minden erőmmel küszködöm, de épp akkor, mikor elindulnék valamerre, történik valami, és azon kapom magam, hogy megint ugyanott vagyok, ahol az elején.

    Még mindig nincs munkám. Hiába keresek, és hiába jelentkeztem csomó helyre, hiába voltam már állásinterjún is, valahogy semmi nem akar összejönni. Próbálom úgy felfogni a dolgokat, hogy valószínűleg azért nem jön össze, mert nem ott kell lennem, de ha nem ott kell lennem, akkor hol? Nem szeretem ezt a helyzetet, mert kellemetlen számomra, nem akarok se a szüleimen, se a testvéremen élősködni. Szeretnék végre én is pénzt keresni, és bár tudom, hogy a mostani végzettségemmel nem sokat fogok tudni, mégis, legalább annyival be tudnék segíteni a családomnak.
    Eléggé magamba fordultam már, és ahogy telnek a napok, ez csak egyre rosszabb lesz. Nem igazán érzem azt, hogy élek, vagy hogy hasznos lennék, hogy egyáltalán érdemes nekem itt lennem. Persze, tudom, nem így kellene hozzáállnom semmihez, de akaratom ellenére ilyen gondolatok keringenek a fejemben, főleg ennyi idő után. Nem fogom feladni, ez tény, de akkor sem érzem jól magam a bőrömben. És mindezen az is ront, hogy senki nem megértő velem. (tisztelet annak a két-három embernek).
    A környezetemben az emberek azt hiszik, hogy én ezt cseszettül élvezem, hogy nem is teszek semmit, hogy engem ez egyáltalán nem hat meg, és ez fáj. Mert tőlük várnék támogatást, segítséget, bármit, de folyton csak megvetnek. Azért, mert nem mutatom ki, hogy mit érzek, hogy mennyire bánt mindez, attól még borzasztóan érzem magam, és amikor egyedül vagyok, folyton azon kapom magam, hogy sírok és bűntudatom van. Mindez hiábavaló, és nem sajnáltatni akarom magam, mert ezeknek nincs értelme, de így érzem magam. Nem értem, honnan veszik azt, hogy engem ez nem zavar. Én vagyok az érintett, ez az én életemről szól, és nekem a legrosszabb, ez mégsem számít senkinek. Természetesen nem mutatják ki, hogy elítélnek emiatt, de látom rajtuk, érzem, ha a közelükben vagyok, még akkor is, ha megpróbálnak úgy viselkedni, mint eddig. Nagyon bánt, hogy csalódást okozom nekik, mert szeretném, ha büszkék lennének rám, mindig is ezt szerettem volna, hogy érjek valamit a szemükben, de sosem tudom elérni ezt a célomat. És ez nagyon fáj. Kezdem azt érezni, hogy az emberek félreismertek engem, vagy nem annak ismernek, aki vagyok, vagy pedig egyszerűen csak nem tudnak elfogadni annak, aki most vagyok. Nem tudom, fogalmam sincs, mi zajlik bennük, de én akkor is azt érzem, hogy nem vagyok elég jó számukra, és mivel folyton ezt érzem, magamat se kedvelem igazán. Mindig is problémáim voltak az önértékelésemmel, és igyekeztem azon dolgozni, hogy ez jobb legyen, igyekeztem javítani és elfogadni magamat, és időnként volt is előrehaladás, volt, mikor tényleg jól voltam, de az elmúlt hónapok alatt visszazuhantam. Ahelyett, hogy segítséget kapnék, folyton megvetnek... és akkor még csodálkoznak, ha magamba fordulok, és kezdek depressziós lenni. Ahelyett, hogy megölelnének, és azt mondanák, hogy segítenek, csak azt kapom, hogy változzak meg, és ne így fogjam fel a dolgokat, tegyek lépéseket előre. Igen, ezen vagyok, de egyedül nem megy, és ha a környezetem így viselkedik, ugyan mi értelme lenne haladnom?

    Nem tudom, mi lesz a későbbiekben, hogy mikor lesz vége ennek. Igyekszem azzal fenntartani és boldoggá tenni magam, hogy eljárok koreaira és táncra, bár időnként úgy érzem, ezeket is fel kellene adnom, mert nem érdemlem meg. Azt már meg sem említem, hogy az elmúlt időszakban hányszor betegedtem le, és hogy most is a sok stressztől elég durván kijött az allergiám, de olyan szinten, hogy egy ideig utcára sem fogok tudni menni.
  
    És hogy mindez ne legyen elég, az írás sem megy. Képtelen vagyok írni, holott amikor rossz kedvem volt, vagy nem voltam a toppon, csak írnom kellett, mindegy mit, és utána jobban éreztem magam. De most... hiába nyitom meg a wordöt, csak ülök a gép előtt és bámulom az üres lapot. Hiába vannak az ujjaim a billentyűzeten, hiába van több ezer gondolat a fejemben, amiket le kellene írnom, egyszerűen nem megy. Ha esetleg mégis lepötyögök valamit, ki is törlöm az egészet, mert nem az igazi. Nem tetszik, nagyon rossz, és valami teljesen megváltozott. És ez csak tovább idegesít, növeli bennem a feszültséget, mert az írás az mindig is az enyém volt, az mindig is bennem volt, az mindig megnyugtatott. Mit kellene most tennem, ha eljutottam arra a szintre, hogy már ez sem a régi? Voltak már hullámvölgyeim, amikor nem éreztem magam elég jónak, és abba akartam hagyni, de most nem akarom abbahagyni, most... ez magától marad abba. És már jó két hónapja ez megy. Én nem akarom elveszíteni ezt a képességem, szeretném, ha visszatérne, és nem is erőltetem, de akkor is kétségbe ejt, hogy mi van, ha többé nem fogok tudni írni. Persze, ezt is hiába mondanám akárkinek, nem értenék meg. Ez nem tűnik külső szemmel problémának, de nekem igenis az. Aki ismer, aki igazán tudja, mi zajlik le bennem, aki mellettem volt az elmúlt években, az pontosan tudja, hogy ez mennyire fontos nekem.

   Nem is tudom, mit kellene felhoznom, ami boldoggá tett az elmúlt hónapokban. Nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, mert voltak. De ezek is elmúltak, és nem tudok beléjük kapaszkodni. Vannak emlékek, események, amik örömmel töltenek el, de a legtöbbjük egyben fájdalmas is. Édes, de keserű. Szomorú ez az egész, és nem tudom, miért kerültem ide. Próbálkozom, mégis itt vagyok. Néha úgy érzem, sosem fogok kijutni ebből a helyzetből. Egész életemben arra törekedtem, hogy magam mögött hagyjam a sok fájdalmat, és szenvedést, igyekeztem boldog lenni és olyan dolgokat tenni, amiktől jó kedvem lesz, de mindezek ellenére folyton ugyanott kötök ki. És ez fárasztó. És kezdek elgyengülni.

    Azt hiszem, most zárom soraimat, mert nincs kedvem a saját bajaimat tovább ecsetelgetni. Egyszerűen ezeket csak jól esett leírnom, habár egy cseppet sem érzem úgy, hogy megkönnyebbültem volna.

   Hogy mi lesz a későbbiekben, azt nem tudom. Meglátjuk.

   Legyen további szép napotok!